Az emberek általában szeretik múltbeli tetteiket másnak, erkölcsileg magasabb rendűnek feltűntetni, mint ami. Ez nem csupán a tett (magatartás) későbbi megváltoztatásával, a múltról való kisebb-nagyobb hazudozásokkal (enyhébb esetekben: füllentésekkel) történhet, hanem esetleg azzal is, hogy más motívációkat jelölnek meg okokként, mint amelyek szerepeltek. A tett ezáltal, amely valóságos tény, mássá - hamissá - lesz erkölcsi megítélésénél.

Ilyen utólagosan meghamisított tettekkel tele van a világtörténelem. A mindennapokban az emberek nagyon kevesen törődnek ezzel, hiszen földre húzzák őket más gondjaik-bajaik, a hamisításokból, illetve azokból is élők viszont hasznot húznak ebből.

Utazom a buszon, hazafelé. Egy bulvárlap címoldaláról valami olyasféle szöveg ordítozik: hős volt-e a rendőr vagy nem? Napjaink egyik gyilkosságáról van szó, pár hét alatt több gyilkosság is történt. (Az elmúlt években már ennél kevesebbért is a belügyminiszter lemondását követelte indulatosan a parlamenti ellenzék, amelyik most viszont, hatalomra jutása után, hirtelenében egészen más véleményen van. Egyébként az, hogy egy miniszter azok magatartásáért, akik nem közvetlen beosztottai, feltétlenül mindig felelős: szamárság. Lehet, hogy felelős, de lehet, hogy nem. Ám a közéletben - nyilván az érdekekkel összefüggésben - a túl gyors, könnyelmű ítéletek gyakoriak.)

A magam részéről a megölt rendőrt ugyanúgy sajnálom, ha magánéletével kapcsolatos problémája miatt lőtték le ("szerelemféltésből"), mint ha rendőri ténykedése, az igazoltatás szándéka miatt. Egyébként még az utóbbi esetben sem volna hős szegény, hanem áldozat. A rendőri tevékenységből adódó kockázat áldozata. Hős akkor lenne, ha például tűzharcban esett volna el.

Én a halottat szánom, a megölt embert. Az ügyben egyébként még most folyik a nyomozás, a média azonban - szerintem kissé ízléstelenül - igyekszik az ilyen híreket, eseteket "túlhasznosítani". Utóbbinak okai érthetőek, nem csupán a szenzációval járó profitért teszik, hanem sokszor, sajnos, a lakosság figyelmének más problémákról való elterelése miatt is.

Községekben, városokban itt is, ott is állnak emlékművei a világháborúkban elesetteknek, a helyiség "hősi halottainak". Egy-egy ilyen emlékmű megtekintése számomra megrázó élmény, nekem teljesen ismeretlen halottaknál is. A halál maga szívszorító. Ha annyi állna az emlékműveken: HALOTTAINK, az tisztességes volna, igaz. A "HŐSI" szó hozzátételével kerül nevetségesség, felszínesség, hazugság a megemlékezésekbe, akár a szónoki beszédekbe, akár az emlékművekbe vésett szövegeknél. A két világháborúnak - valamilyen többé-kevésbé elfogadható meghatározás szerint - hősei is voltak, de tömegesen estek el a csatákban olyanok, akiket erőszakkal hurcoltak, kényszerítettek a háborús vágóhídra.

Igen, igen, egy-egy ilyen emlékmű megtekintése is kiinduló pont lehet további gondolkodáshoz, a valóságos történelem megértéséhez. Utóbbiban voltak olyan időszakok, tettek, amelyek tényleg lelkesítőnek, büszkén vállalhatónak nevezhetőek, de olyanok is bőven, amelyekre az ellenkezője igaz (vagy részben igaz). Persze, ezeket sem szabad kiszakítani annak a kornak a viszonyaiból, összefüggéseiből, amelyben történtek, - de erkölcsi felmagasztalásuk egyrészt nem helyeselhető, másrészt mérhetetlen károkat okozott a múltban, és okoz a jelenben is.

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)