- Szóval, mire jó ez az egész? - kérdeztem barátomat.
- Igazából nem tudom, de mindenképpen ki kellene próbálnod - felelte t?n?d? tekintettel.
- Jó, jó, de mégis mit adott neked? Mi változott azóta?
- Valahogy nyugodtabb és igen, bátrabb lettem - válaszolta.
- Mitől? - makacskodtam tovább.
- Hogy szembesültem az Igazsággal. Túl vagyok a nehezén! Béke költözött szívembe.
- Hm. Tehát azt mondod érdemes kipróbálnom - mondtam, de inkább a hívogató messzeségnek intéztem szavaim, melyre pompás kilátás nyílt teraszomról.
- Igen, javaslom, hogy menj el, nézz szembe magaddal végre - mosolygott cimborám -, hidd el, megéri.
- Rendben, elmegyek, ha te mondod - vigyorogtam.
Ebben maradtunk s több szó nem esett. Még egy-két órát csendben teázgattunk, hallgatva a nyári este nyüzsgő neszeit. Dús s fülledt volt az éjszaka, éreztem, hogy az élet meg-megbizsergeti testem minden kis sejtecskéjét, mintha valami nagy-nagy kalandra készülnék. Úgy is lett.
Barátom sok szerencsét kívánt, majd elment. Gyorsan összeszedtem magam, letussoltam, majd kocsiba pattanva elindultam a megadott címre.
A recepción olyan csinos nő fogadott, hogy menten elállt a lélegzetem. Intett, hogy foglaljak helyet a tágas előtérben.
- Pár perc és bemehet - mondta.
A szívem oly harsányan dobogott a nő jelenlététől, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Mély lélegzeteket kellett vegyek, hogy lenyugodjak valamelyest, de az érzés csak egyre intenzívebb lett. Arra eszméltem, hogy finoman megérinti vállam.
- Bemehet - felelte lágyan, majd hangtalanul visszaosont a pulthoz, akár egy fenséges vadmacska. Hajának, testének illata szinte kínálta magát, hogy örökre belekapaszkodjak és sose eresszem el. Féltem, bevallom. Vele akartam maradni, vele, ezzel a csodálatos nősténnyel. Ahogy rendezgette a papírokat ottan az asztalon, hosszú, göndör, barna fürtjeit hátra s hátralökte olykor, hogy lásson. Egy-két lapra megjegyzést írogatott, de ezt is oly végtelen gyengédséggel s puhasággal, mintha gyermekeit simogatná.
Elbűvölve figyeltem őt, mégis a legmeglepőbb az volt, hogy egyáltalán nem tiltakozott e leplezetlen bámulás ellen, sőt mintha még biztatna is. Tovább irkált, rendezgetett (olykor a haját hátradobta), leült, majd valamiért ismét felállt, elintézett egy gyors telefont, majd rám nézett és felnevetett.
- Naa, menjen már, várják - nógatott édesen, de én még mindig szépségében fürödtem s csak csodálni tudtam őt. Szépségének sugarai megállíthatatlanul áradtak a tér minden irányába. Hömpölygött, áramlott belőle valami, amit nem lehet megnevezni és leírni.
A gyönyörűségtől megrészegülve még mindig figyeltem őt, szívem s testem lángokban állt, a levegő vibrált, s belőlem is áradni kezdett valami megfoghatatlan talány.
Olykor-olykor felém pillantott, végigmért tetőtől talpig, erre én forrongtam s lázongtam, vakon és süketen elmerülve az Élet örök akarásában. Nem akart véget érni a pillanat, de nem is bántam. Maradni akartam, nem vágytam bentre, ahol már biztosan türelmetlenül várnak rám. Vajon őmiatta ajánlotta barátom ezt a helyet? Nem kétséges. Ekkor váratlanul elém sétált.
- Most már tényleg be kellene mennie? - suttogta elmondhatatlanul odaadó hangon, majd hirtelen, de mégis lassan átölelt.
Az egekig szökött a forróság s a tűz bennem. Egyszerű nemlétező lettem. Illata, bőre selymessége, mindent betakaró haja magába olvasztott, s én magzatként lebegtem benne. Ki mondhatja meg, hogy meddig álltunk, lebegtünk így, összefonódva? Nem tudja senki, mi sem. Nagyon jó volt.
- Menj! - mondta most már határozottabban. - Várlak! Csak menj! Siess!
- Jó.. jó.. - motyogtam, majd bizonytalan léptekkel elindultam befelé, a tárgyalóba.
Két öltönyös úr fogadott, harminc-negyven között lehettek, rokonszenvesek voltak. Bemutatkoztak, bár a kábulattól meg sem jegyeztem nevüket.
- Kér egy kis ásványvizet? - szólt az egyik.
Bólintottam, majd magamba döntöttem két üveggel is. Ekkor újra magamhoz tértem, s alig fél óra múlva már teljesen tudatosan tudtam figyelni őket.
Ők csak mosolyogtak, s egyáltalán nem tűntek idegesnek vagy bosszúsnak a késésem, illetve az állapotom miatt. Az egyik tag kacsintott, majd megszólalt:
- Gyönyörű, ugye? - nevettek harsányan mindketten.
- Aaz.. - mondtam zavartan. ? Ki ő?
- Hamarosan megtudod - mondta az egyik nagyon határozott hangon. - Ugye nem gond, ha tegeződünk?
Fejemet ráztam.
- Rendben. Tudod, mi ez az egész?
- Nem. A barátom nem árult el részleteket - feleltem. - Elmondanátok röviden?
- A dolog végtelenül egyszerű - vette át a szót a másik férfi. - Van egy kis szobánk, abban pedig van egy speciális tükör. Nos, ez a tükör nem "csinál" mást, minthogy megmutatja az ember valódi arcát, mindenféle torzítás és önámítás nélkül.
Bólintottam, de gondolataim a recepciós hölgyön - vagy inkább istennőn - jártak.
- Viszont ez a szembenézés korántsem könnyű - folytatta. - Sokan sokkot, esetleg szívrohamot kapnak. Sajnos a valóság nem való mindenkinek. Továbbá csak kevesen tudnak szembenézni önmagukkal - állt meg egy pillanatra töprengve, majd tovább beszélt:
- Ezért alá kell írnod egy papírt, hogy vállalod a teljes felelősséget, amennyiben tényleg úgy érzed, hogy szükséged van erre - fejezte be. - Nos?
Néhány pillanatig rágódtam az elhangzottakon, mielőtt válaszoltam volna.
- Értem. S mi van, ha sokkot kapok? Utána hogyan éljek tovább "normálisan"?
- Az eljárást két részre bonthatjuk. Az első körben bemész, belenézel a tükörbe, s ha nagyon megijedsz esetleg, akkor azonnal szünetet tartunk, vagy teljesen befejezzük az "eljárást". A szünet kötelező, viszont te döntöd el, hogy mikor legyen vége az első körnek. A szünetben válaszút elé állítunk: ha annyira nem tetszett a látvány, hogy legszívesebben elfelejtenél mindent és visszamenni sem akarsz, akkor kapsz egy injekciót, amitől teljesen törlődnek a ma esti élményeid a memóriádból. Továbbá együtt tölthetsz egy felejthetetlen éjszakát a megérkezésedkor megismert kolléganőnkkel. Úgyis mondhatnánk - nevetett -, hogy ő fejezi be az injekció munkáját.
Reggel felébredve, az égvilágon kívül semmire sem emlékszel majd. Azt hiszed majd, hogy egy fergetegeset buliztál, és ezért vagy "másnapos". A hölgyet pedig a bárban csípted fel. Viszont, ha folytatod, tehát bemész a második körbe is, akkor nincs se injekció, se nő - fejezte be, majd kérdőn rám szegezték tekintetüket.
Néhány másodpercig emésztgettem az elhangzottakat, majd így szóltam:
- Már ne haragudjatok, de ilyen esetek csak a harmadosztályú akciófilmekben szoktak előfordulni.
Nem feleltek.
- S persze győz a Jó a Sötétség felett, meglátom tiszta, isteni lényemet s boldogan mehetek haza! Ugyan már! - törtem ki gúnyosan.
Nem feleltek.
- Vagy meglátom sátáni arcomat, az ocsmány, rút önvalómat! Ki hiszi el ezt a baromságot?!
Még mindig nem feleltek, csak csendben figyeltek. Kezdett bosszantani némaságuk. Majd kisvártatva megszólalt az egyik:
- Igen, mindez valóban előfordulhat. S ebben tényleg semmi misztikus nincs, tényleg elfér egy utolsó kategóriás filmben, de az Élet egyszerű! Nem kell mindenben a csodát, a titkokat keresni. Mi ezt ajánljuk neked, elfogadod vagy sem: rajtad áll.
Pár percig gondolataimba mélyedtem: "Oké, végül is csak nem lehet(ek) olyan szörnyű, hogy sokkot kapjak". "Ráadásul együtt tölthetnék egy csodálatos éjszakát Vele?". Ez a gondolat máris felpezsdített: "ha másért nem is, ezért mindenképpen megérné".
- Rendben, vágjunk bele - mondtam eltökélten. Megint nem válaszoltak, csak sokat sejtetően mosolyogtak. Aláírtam minden papírt s tüstént elindultunk a szoba felé.
Odafelé a folyosón néhány feliratra lettem figyelmes, melyek a falba voltak karcolva: "CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!", "VIGYÁZZ! ÉLETVESZÉLY!". Egy piros fényű lámpa is villogott a sötét falon, mellette további feliratok: "VÁLASZD A NŐT!", "OCSMÁNY FÉREG VAGY!". Vagy: "BOLDOGOK, KIK LÁTNAK, MERT MEGVIGASZTALÓDNAK!", és még: "ISTEN SAJÁT KÉPMÁSÁRA TEREMTETT, NINCS MITŐL FÉLNED!", "EREDENDŐ FÉNY VAGY, BÉKE ÉS SZERELEM HONOL SZÍVEDBEN". Végül a folyosó végén megpillantottam az elmaradhatatlan közhelyt is, ami nem hiányozhatott: "ISMERD MEG ÖNMAGAD!". Ekkor már hangosan nevettem és felvettem a rendíthetetlenek törékeny álarcát.
Kísérőim szokás szerint csendben figyeltek, s érdeklődve szemlélték ostoba kivagyiságomat.
- Megérkeztünk, bemehetsz - mondta az egyik. - HA jön a pánik, a rettegés, a félelem s nem bírod tovább, nyomd meg a piros gombot, rendben?
- Oké, barátaim - egyeztem bele határozottan, s szinte már nem is érzékeltem őket, annyira az esti ágyjelenet járt az eszemben.
Bementem s nyomban lehuppantam a fotelba, szemben a Tükörrel. Benne a már jól ismert s megszokott képemet láttam, semmi szokatlant nem vettem észre. Még biztattam is tükörképemet, hogy "este aztán mindent bele, haver!"
A szoba egyébként barátságos volt, egyszerű berendezése nem volt hivalkodó. Ablak nem volt. A falakon egy-két olcsó tájkép csüngött, a polcokon néhány könyv. Pár perc után a tükörben még mindig a reggeli borotválkozáskor látott arc nézett vissza rám. Néztem, néztem, de semmi különös. Aztán valami nem hagyott nyugodni, csak nem tudom micsoda. Valami nem stimmelt.
- Mi a fene... ? kezdtem bele, aztán leesett mi a gond: a tükörképem nem pislogott! Azonnal kirázott a hideg s lúdbőrös lettem.
- Na! Miért nem pislogok a tükörben?! - kiáltottam hirtelen s ösztönösen a szememhez kaptam. Csak a tükörben nem pislogtam.
Tovább figyeltem és az ismerős arc egyre hidegebb, ridegebb s idegenebb lett. Ugyanúgy forgott s mozgott, mint én, de egyáltalán nem pislogott! Csak nézett. Engem. Mozdulatlanul s mereven, egyre hűvösebben és közönyösebben. Egykedvű üvegpillantással vizslatott, a legparányibb érzelem nélkül. Csak nézett tovább mereven. A tükörkép jobb szája sarka gúnyosan felkunkorodott, bőre színe viaszossá vált. A fotelt kirúgva magam alól, hátra hőköltem.
Meggörnyedve s megigézve bámultam a tükörbe. Az arc továbbra is csak nézett, nem pislogott, nem változott.
Egyre nőtt bennem a feszültség és a rettegés, kezeimet szemem elé kaptam, ujjaim közül leskelődtem kifelé a tükörbe. A tükörben nem volt kéz az arcom előtt... csak az a nézés maradt... Végül nem bírtam tovább és felüvöltöttem:
- Változz!!! Kérlek, könyörgöm, változz meg!! Ne nézz így rám! Pislogj! Változz meg! - kiáltottam kétségbeesetten ahogy torkomon kifért, majd térdre rogytam és embriópózban zokogtam tovább.
Percekig csak némán, mozdulatlanul sírtam, könnyeim patakokban folytak a szőnyegre. A viaszos tükörkép még mindig gunyorosan s embertelenül nézett. Engem. Akár egy élőhalott.
Prüszkölve, de még mindig könnyes szemmel odakúsztam a piros gombhoz, s tiszta erőből rácsaptam. Ekkor ájultam el.
A tárgyalóteremben ébredtem. Volt ott egy dívány, arra fektettek le. Lágy hangfürdőben lebegtem, az "istennő" cirógatott s becézgetett:
- Ébresztő, ébresztő, kedvesem. Minden rendben van, kint vagy már, túl vagy rajta... - ringatott édes szavaival.
- Legalábbis az első körön - szólt élesen egy férfi hang. - Még hátra van a második kör, feltéve ha ő is úgy akarja.
- Jaj, dehogy akar oda visszamenni - válaszolt mézédes hangon a nő helyettem. - Ott csak csúnya dolgok vannak. Vár ránk az éjszaka...
Pár perc múlva nagyjából észhez tértem. Felültem, de abban a pillanatban belém hasított az elmúlt események fájdalma. Eközben arcomon puha simogatást éreztem, ami elmondhatatlanul jól esett az átélt trauma után. Már figyelni is tudtam megint. Kérdő s zavarodott arckifejezésemet látva, újra beszélni kezdett az egyik öltönyös férfi:
- Nos, ahogy már korábban megbeszéltük, a szünetben választhatsz, hogy miképpen is legyen a továbbiakban. Ha úgy döntesz, hogy visszamész, akkor még egy papírt alá kell írnod. Viszont, ha a felejtést s a forró éjszakát választod ezzel a csodálatos nővel, akkor már ebben a minutumban távozhatsz, és soha többet nem látjuk egymást. Dönts. Magadra hagyunk néhány percig.
Mindannyian kimentek. A nő illata, mint valami kíváncsi vad, még mindig csiklandozta orromat s szívemet. A férfi szavai tompán hevertek elmémben. Nem tudtam mitévő tegyek. Rettegtem arra a gondolatra, hogy vissza kell térjek a tükör elé, bár érthetetlen módon mégis visszahúzott valami.
A nőre is elképesztően vágytam, de leginkább arra, hogy elfelejtsem azt a viaszos arcot. Azokat a hűvös szemeket s gunyoros szájat. Rettegtem. Azt hittem, hogy a rútság, a kegyetlenség, a halál förtelmes, harsány s undorító, de megdöbbentem egyszerűségén és hétköznapiságán. Attól féltem, hogy majd agyarakat, rücskös bőrt s kivillanó, véres húst látok a tükörben. De úgy tűnik, hogy a valódi halál, az igazi fájdalom észrevétlen, mozdulatlan és embertelen. Akár a kripta mélye s csendje.
"S mi van, ha a második körben is ez lesz"? - kérdeztem magamban. "Akkor már nem kérhetem a megváltó felejtést." "S a nő is elúszik" - konstatáltam helyzetemet. "De nem lehet! Az nem lehet, hogy csak ennyi lennék!" "Annyira hittem s bíztam jóságomban és békémben, nem lehet, hogy ne létezzen!" "Újra megpróbálom!" - döntöttem el végérvényesen a dolgot.
Megpöcköltem a kis csengőt, amit otthagytak nekem. Közöltem döntésemet. Amazok bólintottak.
- Ne feledd, utána nincs felejtés - figyelmeztettek utoljára.
- Rendben.
Aláírtam. Újra bent: fotel, piros gomb, tükör.
Kényelmesen elhelyezkedtem s vártam végzetemet. Az arc a tükörben újra a megszokott volt, az iménti események hajszálvékony lenyomatával. Végtelennek tűnő pillanatokig nem történt semmi, próbáltam megnyugodni s összeszedni magam.
Egyszer csak újra növekedni kezdett bennem a rettegés és a feszültség. Megállíthatatlanul ismét hatalmába kerített a félelem s az iszony. Megint megjelent az Arc. Hangtalanul megindultak könnyeim és mozdulatlanul remegtem a pániktól. Torkom kiszáradt, hevesen vert szívem, zihált lélegzetem. Egy parányi hang nem sok, annyi sem jött ki belőlem, csak némán meredtem a tükörből rám meredő élőhalottra.
Továbbra sem pislogott, arca viaszos, szája gunyoros volt. Embertelen. Rázott a hideg rettegés és belül zokogtam tovább: "Nem, ez nem lehetek én..." - pörgött ezerszer, milliószor a gondolat. Már én sem pislogtam, szemem kiszáradt, és félve, remegve érintettem meg számat, arcomat: ugyanolyan volt, mint a tükörben! Mintha minden megállt volna egy pillanatra. Mélységes csend ereszkedett a szobára. Hangtalanul vacogtam, én néztem őt, ő nézett engem. Nem tudom meddig ülhettem, ülhettünk így megdermedve, begörcsölve s reszketve.
Már éppen nyúltam volna ismét a piros gomb felé, amikor valami történt - végre. Történnie kellett. Talán egy apró kattanás, egy isteni hajszálrepedés, egy finom reccsenés... nem tudom mi volt az, de a következő ezredmásodpercben azt vettem észre... Azt vettem észre, hogy nem vagyok a testemben, s figyelem magamat (?), a testemet, ahogy a tükörbe mered s retteg. Hm, ez különös. Mintha az egész szoba én lennék, kitöltöm a teret, mégsem látom magam, csak érzem. Félelem nélkül. Egyfajta sűrűségként, egyfajta láthatatlan ködként érzékelem magam. Bárhonnan figyelhetem az embert, ahogy a tükörbe bámul, sőt akár a szemei mögül is tudom figyelni a tükörképet.
Aztán hopp! - vége lett a varázslatnak, újra a testemben találtam magam. Érdekes, hogy elmúlt a rettegés, a tükörkép pedig lassan, nagyon-nagyon lassan változni kezdett. Igen, változott! Végre! Szemébe ragyogó élet, arcába szín, szájába mosoly költözött. Hihetetlenül barátságos és megértő szempár nézett vissza rám a tükörből. Nyoma sem volt tekintetében a közönynek, hideg, hűvös magánynak. Inkább érdeklődve és csendben figyelt. Engemet. Arca-arcom nagyon gyorsan változott, mégis egyfajta békés derűt sugárzott. Hol mosolygott, hol kíváncsian vizsgálódott, hol nyugodtan s szeretettel figyelt. Néha egy-egy sötét árny is átsuhant az arcon, majd újra kisütött a nap. Nagyon megnyugtató és békés volt.
Aztán egy-két percre újra a testemen kívül találtam magam, majd ismét a testemből figyeltem kifelé. Forróság s gyermeki izgalom pezsgett ereimben és végtagjaimban, melyek lassan kezdtek kiolvadni görcsös, megmerevedett állapotukból. Szívem megtelt békével s szerelemmel. Megnyomtam a piros gombot.
Már vártak. Csillogó szemmel és csendben mosolyogtak mindhárman. Elismerően biccentettek, majd kikísértek a bejárati ajtóig. Ezalatt nem szóltunk egy árva szót sem. Nem volt szükség szavakra. Átöleltük egymást, majd távoztam.
Barátom a házam előtt várt. Amikor meglátta arcomat, szélesen elvigyorodott:
- Gyönyörű, ugye? - kacsintott.
- Az - feleltem nevetve. - Gyönyörű.