Július utolsó napja, merre, hová menjünk a nyár e meleg, párás világában? Melyik zugába?

A 29-es autóbusz egyik végállomása most a Hűvösvölgyben van, okos dolog volt meghosszabbítani útvonalát. E végállomástól egy másik busszal nincsen messze a büszke község: Nagykovácsi. Többször voltam már arrafelé, egyszer - úgy emlékszem - írtam is az egyik ilyen utamról.

Kétségtelen, hogy a második világháború után Nagykovácsi német lakosságának kitelepítése, mint "kollektív büntetés", igazságtalan volt (elég lett volna azokat felelősségre vonni, akik a "Volksbund" tagjaként bűnöket követtek el, az elkövetett tetteikkel arányban állóan). Ám az már nagyon sajnálatos, - és országosan jellemző az 1989-es rendszerváltás után kialakult erkölcsi állapotra, történelmi hamisításokra, hazugságokra, - hogy az első világháborús események során Magyarországnak oly sokat ártó gróf Tisza Istvánról nevezték el a község főterét, ahol emlékmű is őrzi nevét. No és éppen gróf Tisza István "demokratikus magatartása" volna - tehetjük hozzá jogos gúnnyal - a példakép?! Nem szégyelik ezt lakosai?

Úgy látszik, hogy sokan nem, amit az interneten található szöveg még inkább alátámaszt, ebből idézem:
"A Tisza István Baráti Társaság és a Nagykovácsi "gr. Tisza István" Nemzeti Kör egyetértenek abban, hogy Tisza István miniszterelnök újra elfoglalja helyét hazánk nagy államférfiainak pantheonjában. A néhai miniszterelnök emlékét ápoló más szervezetekkel összefogva születésének 150. évfordulójára (2011. április 22.) köztéri szobor felállítását kezdeményezzük Budapesten."

Nos én inkább Ady Endrével értek egyet, és úgy vélem: minden becsületesen gondolkodó magyarnak ezt illene tennie, ha kissé talán túl erőteljesen fogalmazott is a költő Rohanunk a forradalomba című versében:

"Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők küldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse."

Elismerem, hogy gróf Tisza István is a Sorsé volt (az ország tragikus sorsáé), de szeretni viszont nem vagyok hajlandó, be kell érnie a néhai grófnak ennyivel.

A nagyközség főtere egyébként igen szépen kiépített. Körülötte a házak, udvarok, boltok csinosak, jól karbantartottak, tiszták, gondozottak. Sajnos, az utakra ez már nem mondható el: sok a vízzel telt gödör, bemélyedés.

Nagykovácsi (az egykori Teleki-Tisza birtok) hegyekkel, gyönyörű tájakkal körülvett. Határában magasra nőtt a gaz, ezt nem lehetett elkerülni, viszont annyiban még jó is, hogy nem irtották: varázslatos szépségű a gyomok között az éggel összevillanó sok kék katángvirág, így, együtt. Lehet, hogy sokan észre sem veszik ezt. Érdekes az erdei mácsonya is, két helyen is megpillantjuk, már elvirágzott, de így, halványlila virága nélkül is, érdekes ez a másfél méternél is magasabb növény. Egy velünk szembejövő bácsival és nénivel találkozunk, barátságosan visszaköszönnek, sőt, el is beszélgethetünk velük a csalán felhasználhatóságáról. Mi is tudjuk, ők is, hogy a zsenge csalán felaprítva, darával, jó baromfitáplálék, de felvilágosítjuk őket: egykor a csalánlevest emberek is fogyasztották (ma már valószínűleg nem vagy nagyon ritkán, de az interneten receptje most is megtalálható). A bácsinak szép somfabotja van, elmeséli, hogy nem itt, hanem a Normafánál szerezte, Budapesten.

A Nagy-Kopasz hegyre igyekszünk, ahol kilátó van. A hegy csúcsa a Budai-hegység legmagasabb pontja (559 m). Az odavezető út egy hosszú szakaszon igen csúszós, de mellette, a korhadó leveleken, ágdarabkákon biztonsággal el lehet jutni most is, a nagy esőzések után, a tovább vezető kőtörmelékes útig.

A kilátó monumentális beton- és faalkotmánya nem szép, viszont, ami sokkal fontosabb: biztonságos, mindenütt lécekkel beépített. Legfelső szintjén fémlapokon levő nyilak mutatnak körben a hegyekre, községekre, így könnyű a tájékozódás. A kilátó lábánál fák, bokrok. Som is látható, termése most még zöld, de ha őszre megérik, akkor sötétlila lesz, savanykás-kellemes ízű.

A Nagykovácsihoz való visszaúthoz kevesebb idő kell, hiszen most lefelé megyünk a hegyről. Az erdőszélen különös kép fogad: az egyik magas fa koronája körül rengeteg fecske száll, kavarog. Valami számukra ennivalót jelentő rovart találhattak ezen a fatetőn. Arra gondolok: talán vadméhek lógnak ott fürtben, amint filmeken láttam ilyesmit. Ám ez csak feltételezés, a fecskék izgalma talány marad. Néhány perc múlva otthagyják a fa koronáját, nyilván elfogyhatott az, amiért odaszálltak. A sok katáng - ez a szokása e virágnak, de nincs vele egyedül a virágok birodalmában - az est közeledésekor
összecsukja szirmait, így most nem találkozunk ismét a kék varázslattal.

A Nagykovácsin keresztülfolyó patak nem túl bővizű, de lehet, hogy vannak benne aprócska halak. Ezt nem tudjuk megállapítani, a helybeliektől viszont elfelejtjük megkérdezni a kis hídnál. A híd mellett, az úton két házas csigát találunk, ami nem különlegesség, de egy barna meztelen csigát is, fekete csápokkal, utóbbi már ritkábban látható. Mindhárom csigát csigát beljebb telepítem, számukra kevésbé balesetveszélyes helyre.

Engem viszont utólér egy aprócska, szerencsére inkább csak humoros "baleset". Eddig sikerült elkerülnöm a tócsákat, de, már Nagykovácsiban, nagyon elgondolkozom egy szép kis házacska homlokzatán levő egyik számon: 1910. A számban az egyes annyira kicifrázott, hogy nem is tudom biztosan: valóban egyes-e. Még sohasem láttam az egyest így írni, de, nyilván, így is írható. A dolgon annyira eltűnődöm, hogy közben nem nézek a lábam alá, jobb lábbal belelépek az egyik mélyedésben levő tócsába. Én vagyok a hibásabb, nem keresek bűnbakot, de azért picikét a nagyközség önkormányzata is az, amelyik nem törődik eléggé az úttal.

Meleg van, nem tragikus az ügy. A főtéren ott áll a busz, hamarosan indulunk vissza a Hűvösvölgybe.

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)