A nyár oly ismerősen ismeretlen!
Kiköt, majd indul sok virághajó,
s jó volna visszahullámzó szavak közt
megtalálni olykor, églángú szó.

Szépség? Egyszerre értünk, s ellenünk van.
Tőrjárta szíven vércsepp-gyöngy remeg,
s mámort villantó álom suttog, altat
igazságért kiáltó sebeket.

A nyár titok, de mégsem hétpecsétes:
fényben és árnyban sejthető titok.
Akác sóhajt hiába-tetteinken,
s világ ölel: a meg nem tagadott.

A tölgylevélen por. Kuszák az ágak:
összetartón is széthúzó mesék.
Most-vágyott messzeségből börtönöd lesz,
s magányoddá múltbeli messzeség.

Magánnyá? Igen. Nem újak az arcok.
S mennyi arc mögött becsapott halott!
Réges-régi a kántálás, a kantár,
s reád nyerít meg nem nyert holnapod.

Ismerős nyár, ismerős Ismeretlen!
Por kék szemekben, tölgyfalevelen,
s a szívós-szegény, sóhajtó akácon...
Idő, még jössz, egy csillagig, velem?!

Eljössz az esti égig, csend-sötétig?
A múltig, melyben arany könny ragyog?
Magányomig, mely kiált, Messzeségért?

A sohsem-voltig, melyben meghalok?

(2010)