Az elmúlt hetekben kutyameleg volt, és a forróság még mindig nem múlt el. Nem tudom ugyan, hogy e hőséget miért nevezik kutyamelegnek (utána kellene néznem, de manapság sok dolognak kellene utánanézni, oszt' mégsem néznek utána, csak néznek, miért legyek éppen én a kivétel?). Egyébként valószínűleg a kutyával való embertelen bánásmódra utalhat a "kutyameleg", "kutyanehéz" (élet), "kutyául van" (ebül van: rosszul megy a sora), "úgy bánnak vele, mint a kutyával". Az emberekkel, persze, sok helyen még rosszabbul bánnak egyes emberek, de erről szemérmesen hallgatnak a nagy szeméremtelenségben. Itt, ahol lakom, ezen a fővárosi rózsadombos tájon, a kutyákkal egyébként általában nem is bánnak rosszul, - más helyütt az ilyen "kutyául bánást" még az emberek is megirígyelthetnék...

Használjuk inkább a "dögmeleg" szót, bár esztétikai érzékem tiltakozik ellene, viszont lehet, hogy közelebb hoz valamiféle rózsaillatos elmúláshoz, így talán találóbb a kutyamelegnél.

E nagy melegben mit lehet csinálni olyat, ami értéket teremt, hogy ne múljon az idő hiába? A hideg italok fogyasztása nem az, inkább értékek eltűntetése szájon keresztül. Persze, a szájon keresztül (ellenkező irányú áramlással) sokkalta nagyobb értékeket, akár milliárdokat is el lehet tűntetni, mint erről az elmúlt hetekben érkeztek is híradások...

Mit lehet még csinálni a dögmelegben? Hát lehet az ágyon dögölni, de az sem feltétlenül értékteremtés... No és valamit még lehet, ami, igaz erős ön- és közámítással nevezhető csak értékteremtésnek: verset írni. Esetleg halhatatlan verset!

A meleg teszi-e, vagy más, - ám most ez sem akaródzik. Túl sokat tudok a világról, emberekről, - és a túl sok tudás nagyon nem jó! Különben is: mit ér egy halhatatlan vers?!

Ezen ebben a hőkatlanos dombon is lehet elmélkedni, némi önbecsapással, mert tudat alatt is, tudat felett is tudom: nem ér semmit. Egy fityinget sem, sőt...!

Vegyük példának Petőfi Nemzeti dalát. Az öt percig ugyan valóban állítgatta a magyart talpra, de a magyar ma sem a talpán áll, hanem a feje tetején, mert oda állították. Azok állnak csak szilárdan a talpukon, akik a fejreállítást elvégezték.
No és, szegény költő (Petőfi) szándékával merőben ellentétesen, a verset leginkább a magyar fejreállításához használták és használják fel. Ha előre tudja ezt, talán nem strapálja magát azzal a mániákus versírással.

Igaz, a szelíd lelkű Juhász Gyula egyik teljesen politikamentes versét is vehetném példának. ("A munkásotthon homlokára" c. versét nem, mert hol van ma otthon a munkás, ha csak munkáspolgár, továbbá ma már erősen időszerűtlen a vers zárómondata is: "Hirdessük: itt nem boldogul más, / Csak aki alkot, aki munkás!").

A "Milyen volt..." viszont már a címével is megbocsátható nosztalgiával tekint a múltba:

"Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

No igen, de - miközben nem akarok semmi elmarasztalót írni Juhász Gyula múzsájára, arra a kis színésznőre (megtette azt helyettem az irodalomtudomány) - az én helyzetem egészen más. Feleségem sohasem volt színésznő, nem is színészkedett úgy, mint manapság is sokan, továbbá nem kell emlékeznem rá, mert ott ül a fotelban. Sőt, az előbb hűtött tejeskávét is hozott nekem...

Nemigen találok olyan halhatatlannak tartott verset a világirodalomban, ami meggyőzne arról, hogy érdemes ilyet írnom, nem hogy ebben a kibírhatatlan melegben, de még akár a kibírhatóbbnak mondott őszben sem (az "indián nyárban", amit a csúfolódásra oly kész Hungarian nyelvek "vénasszonyok nyarának" neveznek). Egyébként Hungary jóideje már évszakoktól függetlenül is kibírhatatlan, és ha volna tökös, realistán gondolkodó párt, akkor annak "Kibírható jövőt!" lehetne a köszöntése.

No és a Költők Hungarian Királya, Ady Endre írt olyan halhatatlan verset, amelyre most, a meleg ellenére, irígységgel nézek? - teszem fel magamnak a kérdést.

Hát... nem találok ilyet, bár azt azért meg kell adni, hogy szép, időszerűen tanulságos sorok vannak A paraszt Nyár című versében:

"Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt."

Ezek a sorok - valószínűleg - tanulságukkal halhatatlanok, csak helyesen kell
ezeket újraértelmezni. Valóban! Aki újrakezd, mindig a hatalom mellett kardoskodón, és saját (bármilyen színű) múltját megtagadja vagy bölcsen elhallgatja, az boldog. Boldog azért is, mert így pillanatnyi pártja-partja odateszi és ottmarasztja azon a bizonyos jövedelmező életposzton, akár sáros, akár nem. Boldog azért is, mert nagy pénzt kaszálhat be (akár két-három búzamezőjén is, egyidejűleg). No és boldog, mert egy bizonyos házban (és házon kívül is, magánkívül is) paraszt módon beszélhet nyakravaló kötélről és miegymásról. Talán még szobrot is emelnek majd neki más, eltávolított szobrok helyén...

Én azonban igencsak különc vagyok (talán már egyesegyedül ebben az időnkénti elmeaszályok, máskor a fejekből támadt árvizek sújtotta, istenverte országban), és nem vágyom ilyesfajta boldogságos halhatatlanságra sem.

(2010)