Szeretnék róla beszélni, hogy milyen érzés,
legyen az szó vagy tett, mind késés.
Szeretném ha egyre gondolnánk az alatt,
hogy a mi vonatunk már rég elhaladt.
Itt hagyott mindkettőnket, de nem egymásnak, hanem,
ilyenkor felmerül a kérdés: Vajon közös vonatot vártunk-e?
Vagy csak eltévedt, vakvágányra tért miután
vergődött a semmiben, és rácsalta pár mohó szívdobbanás.
Lehet, hogy igaz mire eddig még nem gondoltunk,
nem ugyanarról a vágányról indul a mi vonatunk.
De az úticél is más, hisz mindketten tudjuk
a Hold sem bújhat a Naphoz, mert nem tud.
De lehet megint csak tévedünk, mint eddig,
és a mi vonatunk éppen most siklik ki,
így aztán hozzánk soha meg nem érkezik.
De akkoris megint csak ott tartunk,
hogy továbbra sincs közös vonatunk...
állunk egymás mellett az állomáson csendben,
és mindkettőnk arra gondol, hogy milyen jó lenne ha kéz a kézben...
Egyikünk sem akar utazni, elég volt már
sokszor már a kitűzött cél is homámályba hág.
És miért is várnánk bármire is az életben?
Miért lenne az igaz, hogy a türelem rózsát terem?
Ha nem kell semmi más és senki más,
lassan kimerül a vonatoktól az állomás.
Szikrázik és mohón honol kettőnk között a megszokott csend
akárcsak a mi várva várt vonatunk az álomsíneken.
Magány férkőzik az állomás sínei alá,
fertőzi szívünk is ez a kínnal járó talány...
De akkor egyszer csak megtöri a csendet a sínek nyikorgása,
a távolból már látszik egy mohó füst nyargalása.
Vonat érkezik az állomásra, vonat, mely értem jött.
Eleinte csak bíztam benne, nem láttam, takarta valami köd.
De egyre közelebb jött és már tudtam,
az én szélsebes vonatom megállíthatatlan.
Sebtében, futtában ugrottam fel rá,
a Szívek Állomásán így csak te maradtál.
Ami viszont késik, az sem múlik,
egyszer majd a te vonatod is megérkezik.
Én ezt már nem látom meg, talán könnyebb is lesz,
de az Álomvonatot ne várdd soha! Inkább ébredj fel!