Szájtáti, lomha legény volt János. Testvére, Béla is vetélkedett vele a lustaságban. Hej, pedig az iskolapadban de szorgalmas volt mindkettő!

Igaz, jó osztályzatokat nem kaptak, mert a tanár nem értékelte valami nagyra sem az iskolapadokon, hosszú cérnaszálon való bogársétáltatást, sem pedig a drótnyelű csúzliból a papírlövedékek ügyes kirepítését a copfos leánykák felé, visíttatás céljából. No és az a bizonyos egérügy sem tetszett a tanárnak, pedig - állítólag - az egér saját maga kérte a tanári asztal fiókjába való betelepítését.

Kijárták az iskolát, legénnyé lettek, kicsit dolgozgattak, sokat pihengettek. Apjuk, anyjuk úgy döntött: elküldi őket világot látni, no nem a világ végére, csak a közeli Kutyakergetős dombokhoz, hét falunyira Borzasmedvéstől. Hadd lássanak világot, ha kicsit is, a nagyvilág talán már túl sok volna nekik. Pénzt is kaptak az útra egy keveset, no meg hamuban sült pogácsa helyett ennivalót is kendőbe kötötten: három túrós palacsintát, három szilvás gombócot, meg ugyanannyi baracklekváros lepénykét. János egy bot végére erősítette a kendőt, elindultak.

No még nem értek el messzire, csak a faluszéli kakukkoserdőig, de máris leültek, mert úgy vélték: megárthat az a nagy sietség. Az evésre viszont más mondásuk volt, kissé saját maguk felé ferdítetten-fordítottan: "Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra." Az eredeti mondásban ugyan a megehetsz helyett megtehetsz szerepelt, - de hát az evés is tevékenység, hogyne volna az!

Ha már leültek, előkerült a botvégi kendő, nekiálltak osztozkodni a harapnivalókon. Megjelent Csíkoscsizmás Pál is, aki falubeli barátjuk volt, ha volt nála valami enni-innivaló, vagy más hasznosítható. Ha nem volt, akkor viszont úgy néztek rá, mint akit ők nem is ismernek. Most éppen nem volt nála semmi, de azért kapott egy fél köszöntést az övére. Egyébként - neve ellenére - nem volt a lábán csizma, sem csíkos, sem csíktalan, de mezítlábasságán jól mutatott a két nagy bütyök.

Elővette János a túrós palacsintákat, és elkezdte az osztozkodást Bélával:
- Ez a tiéd, ez az enyém, a páratlan meg hopp!

A "hopp!" azt jelentette: nem csak a jogos második, de a hoppos harmadik is Jánosé lett. Bélának ez nem tetszett, mérgesen odavakkantotta:
- A gombócoknál a páratlant majd nekem!

Csíkoscsizmás Pálnak sem tetszett a dolog, mivel hiába nézte ki a palacsintákat a legények szájából kiguvadt szemekkel, és hiába célozgatott jószívűségre, vendégszeretetre sebtiben teremtett, népinek szánt mondásokkal.

János feldobta az első lekváros gombócot, és utána átröpítette Bélához:
- Itt a páratlan!
Utána viszont a másik kettőt, azon a címen, hogy párosak, a saját szájába tömte.

Béla dühös lett, úgy érezte: becsapták (jól érezte). Ám Csíkoscsizmás Pálban is felforrt az addig alvó kutyavér, mivel ő szája eddig semmit sem látott az étkekből, rádördült hát Jánosra:
- Nem jól osztasz a testvérednek, János! Megmutatom miként kell igazságosan osztani!

Kérés nélkül, szempillantás alatt felkapta a három kis lepénykét, és így oktatta a legényeket:
- Ez a tiéd, Béla! Ez a tiéd, János!

Ám mindkét lepény az ő szájába került, pedig nem volt sem Béla, sem János. Villamgyorsan bekapta a harmadikat, és felkiáltott:
- Ez pedig jutalmul az enyém, mert megmutattam az igazságos osztozkodást!

A két legény bottal akart köszönetet mondani Pálnak, az viszont gyorsan felhúzta mezítlábára a nyúlcipőt, és elfutott.

Ti ne fussatok utána, mert nincs nála lepény, különben is hol szaladhat már!