2010, július. Már azt hittem, hogy ebben az évben megúszom a társasutazást, ami - több okból is - fárasztó szokott lenni. Feleségem és fiam Fannykát hívták meg, a kisebbik leányunokát, aminek nagyon örültem, abban a hitben: akkor nekem nem kell mennem. (Utólag kiderült: akkor is mennem kellett volna.) Az egyetemista fiúunoka, Máté, sajnos, éppen ekkor utazott el Németországba, a nagyobbik leányunoka, Szilvike pedig táborozáson volt, így csak Fannykában lehetett minden reményem. Fannyka azonban nem csak gyönyörű serdülőkorban levő kislány, hanem szeszélyes is. Nem akart menni Morvaországi kastélyokat és várakat nézegetni. Megpróbálkoztam, persze, az agitációval: menjen csak! Hiába. Elmúltak azok az 1950-es évek, amikor az agitáció rendszerint oly sikeres volt. Ám a múlt, az múlt. Amint Ady írta:
"...Szűk, vén fejü, magyar nép,
Be elmultak a multak
S lovaid kisántultak."

Így lettem kényszerutas. Meg bús, azaz pontosabban: még búsabb, mert addig sem voltam vidám a sok gond miatt. Morvaország egyébként Csehország része,
mint ahogyan nálunk Somogyország Magyarországé. Morvaország azonban sokkal nagyobb Somogyországnál. Egyik ősöm - szép nemesi leány - Morvaországból szökött egykoron Magyarországra, szerelmi kaland keretében. Kép is megmaradt róla a keretében, már úgy értem, a leányról, nem a szívkalandjáról.

Morvaország kedves dombos-hegyes tájakkal teli, imádni való kis folyócskákkal, patakokkal, amelyek hol eltűnnek egy-egy erdőben, hol pedig ismét megmutatják magukat.

Olmützba és környékére mentünk. Olmütz (Olomouc, valamikori magyar nevén Alamóc) Morvaország szellemi központja (de ilyen szerepet Brünn is betölt). A cseh és morva nemesek itt választották 1469-ben a Szent Vencel dómban cseh királlyá a magyar Mátyás királyt. Nem kevésbé nevezetes a város az 1849-es "olmützi alkotmányról", amellyel az ide menekült osztrák császári udvar, a császári hadak erősen eltúlzott hadi győzelmeinek hírére, korai elbizakodottságában megszüntette Magyarország önálló államiságát (erre volt válasz magyar részről 1849 április 14-én a magyar országgyűlés által Magyarország függetlenségének megszavazása, kikiáltása a debreceni nagytemplomban). Az elbizakodottság időről-időre bekövetkezik majdnem minden náció hatalmat gyakorlóinál, és, sajnos, ebből nem tanulnak eléggé sem a hatalom birtokosai, sem a nép.

Az olmützi érseki palotában hihetetlen pompa fogadja a látogatót. Termeiben gyönyörű festmények, bútor-remekművek, művészi kivitelű berendezési tárgyak mindenütt. Tellett erre, a nagy egyházi birtokok révén, de még olykor egy ideig némi mellékes is jött hozzá, a boszorkányperekkel. (A megkínzott és kivégzett "boszorkányok" vagyona az egyházé lett.)

A társasutazás résztvevői ezúttal túlnyomórészt idős nyugdíjasok, valamiféle egyesület tagjai. Elismerésre méltóan tartják magukat, hiszen a dögmelegben templomról templomra, dombról dombra vánszorogni kínzó feladat. Még számomra is az, bár komolyabb betegség, szerencsére, nem gyötör. A társasutazás fő szervezője érdekes ember, de most, a társaság "olmützi hőségvándorlása" idején a turistabuszt kellett volna olyan közeli helyre parancsolnia mobiltelefonon, ahol a busz megállhat. Ám a busz sokáig sehol. Az is baj volt, hogy - bár a segédszervező, Pali Bácsi jól tud cseh nyelven (amit a társaságból senki sem ért), ő csak lefordította azt, amit egy cseh asszony, az olmützi séta vezetője elmondott. Ez nagyon megnyújtotta az időt, és teljesen feleslegesen is, hiszen Pali Bácsi is el tudta volna mindezt mondani (vagy felolvasni), a közölt ismeretek (csehről magyarra fordítva) nem mentek túl egy közönséges útikönyvben található szövegen. Kétszeres elmondása ugyanazon szövegnek nem kétszeres élvezet! Nagyon értelmes szervezésnél egyébként a kulcsmondatokat előre sokszorosítani lehetne a látnivalókról, így rövidíteni az időt. A dolgot még nehezítette, hogy a cseh sétavezető hölgy borzasztóan lelkiismeretes volt, csak beszélt, beszélt ott is, ahol két-három mondat elegendő lett volna. Ismeretes a mondás: "Aki túl sokat markol, keveset fog." (Utóbbi a magyar közoktatásra is erősen vonatkozik, de még gyengén sem figyel fel rá senki, az illetékesek pedig különösen nem, nemtől függetlenül.)

Keserves menetelés után értünk le egy távoli térhez, a busz még akkor sem volt ott a láthatáron. A véleményem nyilvánosan megmondtam ugyan a főszervezőnek, aki azonban csak mentegetődzött. Feleségem okosan kiegészítette: "a busz legyen értünk, nem pedig fordítva, mi a buszért". A társaság többi tagja mélyen hallgatott, gondolom, máskor is társasutazni akartak, így nem merték helyeselni szavaimat.

Szerencsére ez az olmützi kellemetlen élmény nem ismétlődött meg. A várak közül a leglátványosabb Bouzov volt, a német lovagrend egykori vára. Ám nagy szerencséje volt a csoportnak Sternberk várával is, amelyhez, azt hitte, későn érkezett, de kiderült: a legjobbkor, mert éppen azon a napon sokáig volt nyitva, és korhű ruhákba öltözött a vár népe. Fiam nagyon élvezte, állítása szerint a kilátás is nagyon szép volt.

Kedves hangulatú városka, szépséges főtérrel, Novy Jicin is. A városról 1313-ból maradt fent az első említés, ekkor vámszedési jogot kapott. Később a csoport Roznov pod Radhostem szabadtéri múzeumának (skanzenjének) egyik részét látogatta meg. A csomaghordás mellett családilag értékes volt a nejem és fiam
közötti futárszolgálatom, amelyik időnként hírszerzési feladatakat is jelentett (többnyire fiam pillanatnyi holtartózkodásáról). A hazafelé vezető úton kicsit beszélgettem egy "földimmel" (orvosnő) az egykori szűkebb pátriánk néhány jellegzetességéről (sok közös élményünk nem volt, mert hét évvel fiatalabb nálam, de egykor ugyanabba a gimnáziumba jártunk, ha nem is egyidőben).

Csehország - a jelek szerint - tiszta, gondozott ország, ami Magyarországról még lángoló hazafiság mellett sem mondható el. Számunkra úgy tűnt, hogy a magyarországihoz képest a cseh árak is tisztességesebbek. A cseh turisztikának, idegenforgalomnak is volna azonban annyi üzenetem: a cseh nem világnyelv, egyelőre ily mértékű térhódítása nem is várható, ezért a múzemokban több felirat kellene, no legalább itt-ott, angol nyelven (sőt, esetleg felmérés után még más nyelveken is). Az információs pontokon osztogatott ismertetőkön - egy kivétellel - szintén csak cseh nyelvű szöveg volt.

A dícséret - szerintem - Pali Bácsit illeti meg, aki segédszervezőként nagyon becsületesen, figyelmesen, jól tájékozottan és tájékoztatóan szolgálta a kirándulások sikerét. No meg azt a hölgyet, aki felhívta a figyelmet a sárga kártyákra, utóbbiak pénzt takarítottak meg a múzeumlátogatások többségénél. Társasutazások szervezői, figyelem: nem árt a tájékozottság, jól értesültség ilyesmikről már az út előtt!

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)