…Ott egy vidám, zöld fasor
sok ifjú csemetével.
Mint híveinek, papol
a Nap, s levelet érlel
egyszín foszfor térben…

Mégis ma, …ma kissé más.
A színe is tiri-tarka,
most még a napfény-áldomás
sem trillázik vígan rajta.

Bár van zöld folt emitt-amott,
de már az sem túl élénk.
Olyan, mint az „el is hagyott,
meg nem is hagyott énkép”.

De más színfoltok vannak ott!
És ott, és ott, és ott is más!
Mint matt-kristály cukorhabok,
mint bolondító ámítás
a léleknek.

S a jelfogó szemen keresztül
csábszínek betévednek,
és bent a bőgő húrja rezdül,

s olyan mélyen,
hogy most minden
rezzenés egy kéjmoraj.
A lágy szélben
a levélen
fonódik egy létfonal,
mely rejtve arra utal,
hogy lombja sokszor belevésett
ittlétével az enyészet
vendégkönyvébe,
s mutatott már annyi szépet,
hogy megér egy álomképet
lelked könyvébe.