Ánglius barátom művelt ember, ismeri Budapestet is, illetve azt hiszi, hogy ismeri. Persze, van benne valami, mert ha Londont ismeri, akkor Budapestet is ismeri, mivel a két fővárosban sok a közös vonás, hogy csak egyet említsek: itt is, ott is élnek-halnak a brit királyi családért és annak botrányaiért, amivel nem dicsekedni kellene, hanem miattuk szégyenkezni, de itt is, ott is - a szellemi színvonalra jellemzően - a dicsekvés dominál. Ebből látszik, hogy az észhez itt is, ott is milyen közel a hozzá tartozó terminál.

Amikor megérkeztem, ánglius barátom már itta a tokajit, a Borok Királyát. Ezt nem rosszallottam, mivel ő hívott meg, amiből következik: neki kell majd fizetnie. Ha mégis felezni akar, arra is van ötletem: jaj, otthon felejtettem a pénztárcám! Ám barátom nem fukar, mint ahogy én sem vagyok az, csupán pénzem nincsen.

Ittam tehát én is a tokajit, mivel vigadni szerettem volna egy kicsit, mert eszembe jutott az a Hungarian mondás-marhaság, hogy "sírva vigad a magyar".
Két-három pohár tokaji le, - hát majd meglátjuk!

Beszélgetésünk során nem akartam kicsinyesen saját plebejus bajaimmal előhozakodni a vigadáshoz szükséges síráshoz, így jutott eszembe Trianon. Annak idején - a huszadik század most méltatlanul elátkozott második felében - a világforradalomtól vártuk a Trianon-kérdés megoldását, amit a népek örök békéje és barátsága követ majd. Világforradalom helyett azonban az Európai Unió jött, amibe Magyarország is bekönyörögte magát, miközben tartotta a kalapját, de most is kifizették aprópénzzel (mármint nagyon apróval). Az Európai Unió Trianon szempontjából csak mérsékelt megoldást hozott, de azért az is valami, hiszen ismeretes a mondás: "ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek".
Mindenki oda mehet most ahová akar, és - ha van pénze rá - nagykanállal ehet. A jövés-menés megoldott, a nagykanállal evéshez szükséges pénz még nem.

Trianon szóba hozása után igyekeztem saját magam és országom jelenbeli bajait elfelejteni, mivel nem keservesen zokogni akartam, hanem csak úgy sírni, hogy azután vigadás legyen belőle. Megmutattam barátomnak Nagy-Magyarország egykori térképét is, a szívszorító állapotot mutató leszakadt részekkel. Ánglius barátom sírni kezdett, de még hogy! Mint a záporeső!

Elérzékenyültem néztem rá. Lám, ez az angol hidegvérű úriember ilyen érzékeny a magyar múlt sérelmeire! Ki hitte volna?!

Kis idő múltán, amikor némileg magához tért, no meg a csodálkozástól én is, kiderült: nem Trianon miatt sírt, bár azt is "sorry". Trianon az egykori angol világbirodalom sanyarú sorsát, végét juttatta eszébe.

- Indiát is elvesztettük, a brit korona ékét! - panaszkodott. Azt a földet, amiért mi, angolok, olyan sokat tettünk. Önzetlenül! Elvittük oda a civilizációt...

A barátság, az barátság, az igazság, az igazság, - mondom én, kedves Olvasóim! A kettőnek nincs semmi köze egymáshoz, ha azt leszámítjuk: az igazság kimondása rendszerint megszűnteti a barátságot... Barátom szíves figyelmét felhívtam arra a tényre, hogy az ángliusok csak később mentek Indiába, ezt a földet megszerezték, de eredetileg... Utána meg a szipojlázadás, mert a szipolyozás...

- No és a magyarok?! - fordult felém szemrehányóan ángliusország szülötte. Azok is szereztek, amikor bejöttek és szereztek, mert eredetileg... Mi ellenben a civilizációt vittük oda...

Ez a civilizációs dolog, ha van is benne némi igazság, nekem nem túlságosan tetszett, mert nem csak a gőzmozdony került oda, hanem az ágyú és a géppuska is... No és mennyi minden kikerült onnan, azokon a nagy hajókon! Hozzátettem, hogy nem teljesen mellékes dolog az sem: merrefelé mered az ágyú csöve.
Rámutattam, hogy a civilizálás során sokszor a tűzfegyvereket is igénybe vették az egykori ángliusok, például Afrikában is mi minden történt...

- Ó, igen, Afrika! - vonta meg vállát két kövér könnycsepp között ánglius barátom. A civilizálás néha áldozatokat kíván. Ha tömegesen, hát tömegesen. Gondolj Amerikára! Az indiánokat úgy kiirtották, hogy már csak mutatóba akad belőlük, cirkuszi látványosságnak, de azért mégis minden amerikai ma is amerikai! Nekem úgy fáj a szívem a Brit Birodalom elvesztett afrikai területeiért!

Belső zsebéből kihúzta a Brit Birodalom egykori térképét. Látszott, hogy nem először hullatja rá szemnedveit, mivel valamikor jó minőségű papírja már eléggé elmosódott volt. Vigasztalásul, hogy lássa a közös brit és magyar sorsot, ismét elővettem Nagy-Magyarország térképét, a leszakadt országrészekkel. Az nem volt kopott és elhasznált, mert a jó haszon megalapozott reményével a közelmúltban tömegével gyártottak belőle, ilyen példány volt az enyém is.

Később megpróbáltunk sírva vigadni, de ez a vigadás nekem nem ment, úgy látszik, ehhez nem vagyok eléggé magyar. Ánglius barátomnak sem ment, de ez érthető: ő nagy bizonyossággal nem volt magyar, egyetlen felmenő ági magyart sem tud felmutatni terebélyes családfáján. Homályban maradt viszont, hogy hol maradt a számára kötelező angol hidegvér.

Valami nagyon-nagyon közös azért van az ánglius és a magyar sorsban. Kár, hogy ilyen közös dolog a kétféle kincsesláda tartalmában nem mutatható ki, mert az ángliusokéban a haszon elhajózgatások miatt azért még akad arany, de a magyarokéban szinte már csak a csontok. Meg az adósságlevelek...

Különben, sajnos, ki kellett fizetnem a tokaji boros számlát, - elég borsos volt! - mivel barátom végül sehogyan se találta a pénztárcáját. Mi lehetett ennek az oka? Nos egy körölöttünk sündörgő úr utólag kissé gyanússá vált, mintha a "három csapás"-törvény sem ijesztette volna meg, de...

Mindegy! Legfeljebb három hétig példát veszek az indiai fakíroktól, és akkor, ha az országé nem is, nyugdíjas gazdasági egyensúlyom helyreáll.

(2010)