Azt a kényes kérdést, kedves Olvasóim, hogy ki a magyar, most kikerülöm, bár a címben levő kérdéshez egyébként hozzá tartozna. A kikerülésre indokaim:
1. nagy a meleg,
2. nagy a létbizonytalanság,
3. nagy a bizonyos bizonyosság,
4. a magyar definíciója attól függ, hogy... (de ezt nem részletezem, mert túl sok mindent ismerek a történelemből, meg saját bőrtapasztalásom történetéből is),
5. nem jó mindent az olvasók orrára kötni, MERT... (igen, igen, előfordult, hogy valaki mert, és utána felfordult, de nem magától).

Egyébként - látják, ilyen nagylelkű vagyok én! - annyit mégis elárulok: mindig az a magyar, akit a hatalom annak TART (vigyázat, nem annak MOND, mert mondani sok mindent lehet!).

A magyarok ősei Ázsiából jöttek, és ez még mindig nagyon meglátszik rajtuk, - úgy általában. Nem minden magyar egyforma ugyanis, amikor a "Milyen a magyar?" kérdést feltesszük, akkor az átlagmagyarra gondolunk, illetve az átlagmagyarhoz közel álló magyarra. Van, akire ráillik az átlag, van, akire nem. Akinek nem inge, ne vegye magára! Ha magára veszi, akkor viszont arra vigyázzon, hogy jól önhasznosítsa!

A magyarok ősei a hunok voltak, vagy fineszesen-finoman egymásnak ugrók-ugorkodók, de, szerintem, mégis inkább a hunok. Sőt, a magyar még mindig hun, ha magyar. Ha jön egy nagy történelmi változás, akkor nem kétséges, hogy a derék magyar hun előzőleg hún vót'! Ott, ahol lándzsát kellett törni, kardot rántani azért a nagy történelmi változásért, ott volt az első sorokban, - sőt, az első sorban, mert csak első sor volt! Hiszi a piszi, ez a kacagányos fővezér már osztja is érmeket, ájtatos képpel, a legképtelenebb múltbeli harci tetteken sem kacag, kívül legalábbis nem, még ha belül esetleg nagyokat röhög is, hiszen ő sem tett egy piszi tettet sem akkor, amikor az oroszlán még élt, éppen ellenkezőleg, csak később húzogatta az oroszlán bajszát, meg ordítozott rá okos bátorsággal...

A magyar sok mindent nem tud, de a legfontosabbat tudja: azt, hogy minden lónak két oldala van, mint ahogy minden éremnek is, és igyekszik lova kedvezőbb oldalát mutogatni, bemutogatni. Minden oldalon! A magyar rugalmas, mint az acél, ha kell Petőfiként áll meg a királyi trónszék előtt, s kérdi: "Itt a nyilam! mibe lőjjem?" Van úgy, hogy ez csak kétértelmű költői kérdés részéről, mert előre tudja, hogy mibe fogja lőni, de azután - már egy másik történelmi kínzókorban - később rugalmasan kimagyarázza: ő csak a felséges király parancsára várt, ezért kérdezte azt, amit kérdezett. Ime az érdem, ide az érem!
Ilyen kimagyarázóan bemagyarázós a magyar!

A magyar egyenes lelkű, szókimondó, de ugyanakkor nem mond ki mindent, mert tudja: nagy a világmindenség, abba minden belefér, de azért nem árt egy kis lovas csel, hiszen oly sok a szamár! Keresztnevét bekürtöli az interaktív csanelműsorba, igen aktívan, boldogságos megdöglést kíván a szomszéd tehenének, de vezetéknevét elhallgatja, mert nem akarja a tehén gazdáját saját beinteraktívozó nyomára vezetni. Nem jó tudnia azoknak, akiket leveresdisznózott, hogy ő tette ezt! No meg esetleg azok is megtudhatják róla valahonnan, hogy a múltban kiknek a karjába hulltan tett, mondott, írt ezt-azt...

A magyar nincsen fából, tabuja mégis a tönk. Azt imádja! Egészségét tönkre teszi, országát viszont hazafiúi tapintattal és a hagyományos ceremóniával csak a tönk szélére sodorja... tegyen már vele valamit a világ is, ne ő csináljon mindent! A világ hallgat a magyarra, jön a zsuppsz! Ilyen a magyarokkal oly együttműködő nagyvilág, - egyes bölcselők szerint ez, persze, kicsinységét bizonyítja, no de ki hallgat a bölcsekre?

Találó a közmondás is: "Magyar ember hallgat, mikor eszik". A nő - egy közismert másik mondás szerint - nem ember, így ez rá nem vonatkozik, de a férjember-magyarra nagyonis. Az hallgatagon eszik, és nagyon bámul. A képernyőre bámul, gyakran olyasmire bámul, amire nem bámulnia kellene, hanem...

A magyarnak sok költője, írója volt, ezekre az átlagmagyar, aki szintén megdöbbentően átlagon aluli, sohasem hallgatott, mivel a józan ésszel szembeni hadi tevékenysége során - már a gyümölcspálinkás szeszszabadságharc győzelme előtt is - sikeres stratégiát és taktikát folytatott. A költők, írók, persze, azért írtak, amikor nem sírtak, mert csacskán hitték: az becsület, az a kötelességük. Most már ettől sem kell tartani, nincsenek ilyen tollforgatók Nagyonkismagyarországon! Nincsenek Arany Jánosok, sőt, még olcsójánosok sem, mint költők, mert a versíró egy fityinget sem kap tiszteletdíjul. No ez bíztató! Ha esetleg fakó lován ideléptetne az angol király, legalább nem walesibárdozna neki senki, és nem lenne belőle diplomáciai bonyodalom.

A Kárpát bérceit megmászó, azokon átmászó múltbeli magyarok egy darabig kalandozásból éltek, méghozzá jól, de az őket kényszerből vendéglátó európai népek szemében nem voltak populárisak, azok így imádkoztak Istenhez: „A magyarok nyilaitól ments meg minket Istenünk!” Később a külpolitikai kalandnyilazást olykor felváltotta a belpolitikai, utóbbinál magyarok imádkozták ugyanazt, amit régebben az európai népek. Isten kinek a pártjára állt? No ezt nem árulom el Önöknek, kedves Olvasóim, nézegessék kicsit a történelemkönyveket! Addig nézegessék, amíg még nézegethetik, mármint ezeket, de azért ne féljenek, ha semmi más nem lesz, történelemkönyvek akkor is lesznek, csak nem ilyenek, hanem másmilyenek!

No milyen is a magyar, summázatul? Hát nagyjából - ha leszámítom az ánglius, franciánus, hollandánus és mások sokkalta eredményesebben kincsládikós haszonkalandozásait - olyan, mint a világ legtöbb népe...

Látják, kedves Olvasóim, - éppen ez a baj! Különben nem elég látniuk, meg is kellene érteniük. Kellene, de ami nem megy, az nem megy! Belátó vagyok én, belátom.

No azért ne keseredjenek el teljesen! A dicső múlttal való dicsekvés eddig is ment, ezután is menni fog. Ha nem megy, majd menésre ösztökélik azok, akiknek érdekük.

(2010)