Itt és most hullok térdre Istenem,
csak nekem mond, mi a végtelen!
Mi az mitől édes az álmunk,
miért olyan fájó magányunk?

S mint felhők közt szárnyaló madár,
ki megpihenni egy fára leszáll,
az én lelkem is vágyik egy kézre,
mely viharát csitítja tengerének.

Mert fényt hozni jöttem a földre,
de a sötétség urai mindig rám törnek,
és nagyon fájó olykor verssorom,
de az utam alázattal vállalom.

S mikor szeget vernek keresztfámba,
bocsáss meg nekik, szálljon rájuk hála,
nyíljon meg vak szemük a fényre,
lássák arcomon nincs mitől félnem!