Szárazság, háborúk, értelmetlen viszályok pusztították a vidéket. Sok ember és állat belsejében gyúlt ki a gonosz láng: az éhség.

A majom úgy döntött, hogy koldulni fog. Szerzett egy lyukas köpönyeget, meg egy fityegő hálósapkát, felöltözött, és nekiállt kéregetni, makogni. A koldusok eleinte azt hitték, hogy őket gúnyolja, ezért el akarták verni. Az arra járók azonban gyakran elmosolyodtak, és időnként ezt-azt odadobtak a majomnak. No és ha neki adtak, - sor került a koldusokra is. Így az ember-koldusok megtűrték maguk között a majom-koldust.

Egy kivénhedt, fogatlan oroszlán szintén betévedt erre az emberlakta helyre. Egyik lábára sántított is. A majom megszánta az állatok királyát, aki ebben a nyomorúságos állapotában egyáltalán nem volt félelmetes. Rábeszélte, hogy álljon be ő is a koldusok közé.

Az oroszlán így is tett, de nem volt hajlandó sem komikusan ugrálni, sem nevetséges gúnyába öltözni, mint a majom. Csak ült az utcasarkon, komoran, szemében végtelen szomorúsággal, - mégis megőrzött valamit egykori királyi méltóságából. Az arra járók nem adtak neki semmit, mert eszükbe juttatta gondjaikat, és jónéhánynak azt is: a sok bajért ők is felelősek.

Csupán egy volt cirkuszi oroszlánszelidítő ment oda hozzá, adott neki egy kis eleséget, majd így szólt:
- Bizony hiába ülsz itt adományokat várva, némán, Állatok Királya! Te nemigen számíthatsz könyörületre. Nagy a különbség közted és a majom között.
A majom idétlen ugrabugrálásával és nevetséges össze-vissza makogásával felejteni tanítja az embereket, te pedig, szótlanul is, - emlékezni és gondolkozni!