A lankadt félhomály,
s a párna testű fű
lágy kéjmámorba zár.
Most minden gyönyörű.
Szívünk utat talál,
s gyermeki, együgyű
ösvények mentén jár,
mint álmot hímző tű.

És látod senki más
nincs itt csak te, meg én.
Egy édes szárnyalás
az élet zord egén,
s az éj bár vermet ás,
de mégis él a fény;
egy kínzó áldomás,
egy meddő, vak remény.

Bár kárba ment a múlt,
s a káosz holnapon
is csírájába fúlt,
őrjítő fájdalom-
ba vezet csak az út,
de ez az alkalom
egy édes árnyat nyújt,
mely minket körbefon.

Most nincs múlt, sem jövő,
és megszűnt a világ.
Csak lelkünk feltörő
árama fűti át
az egyre dermedő
elnémult éjszakát,
mely emlékfátylat sző-
ve él bennünk tovább.

És Én az Énbe váj,
és kotta lett a szív,
és kulcsa lett a száj,
amely alatt a híd
ajtaját őrző zár
magát tagadva hív,
s egy édes álmot tár,
de tőle mégis tilt.

…Véget ért az álom,
kondult a végóra.
Szél szánt át a tájon,
s megdermedt végszóra
egy elnémult kánon
öntudatlan módra
jégabroncsként átfon,
vasszilánkot szórva.