Nyár van, június vége felé. El kellene menekülnöm otthonról. No nem szépséges, bájos, és igen segítőkész feleségem elől, hanem a képernyő televíziós népsége elől. A nej ugyanis érthetetlen és általam megismerni sem kívánt okból a parlamenti adást nézi, hallgatja.

Eszembe jut Arany János verse:

Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.

No és én vágyom-e a vadonba? Igen, vágyom. Hát kunyhóba? Attól függ milyen a kunyhó állapota, felszereltsége, hadtápja (főleg az élelmiszer utánpótlás terén),
no meg mit is kellene ott csinálni. Ha nincs benne és körülötte semmi kötelező elfoglaltság, akkor rendben volna a dolog. Ám mivel kunyhónk nincsen, ez kiesik.

A vadon nem esik ki, ha a pilisi parkerdő - vadon. Ez csak meghatározás (definíció) kérdése. Nem valamiféle elhagyatott vadon ugyan, mert a főváros minden társadalmi rétegéből oda járnak szemetelni, oly nagy egyetértésben, amely egyetértés, közmegegyezés, sajnos, csak a szemetelésre vonatkozik. No és nem valami vad vadon, de azért elég sok benne a fa. Esetleg meg is vadítható. Hungaryban vagyunk, nem a Béke Földjén!

Feleségem aggódik, hogy esetleg elpatkolok a pilisi parkvadonban. Megnyugtatom: estére otthon leszek. Víz, sapka, takaró, előzetes beevés utólagos éhség ellen. Hipp-hopp! Már ott is vagyok az erdő mellett, ahol - a dal szerint - nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni. Esetleg fát lopni megélhetési bűnözésként, de az sem lehet könnyű.

Az égen megszokott kép: vércse mozog egyhelyben, "szitál". Sokszor láttam, de azt még egyszer sem, hogy e ragadozó madárka zsákmányt ejt. Akkor mitől van energiája ahhoz a sok szitáláshoz? Ennyire energiatakarékos a szervezete? Ugyanezen tűnődök olykor a rétisasnál, de az legalább nem szitál.

Az erdő (vadon) ízlés kérdése. Mondható szépnek, de csúnyának is, lelkiállapottól függően is, de a valóságtól függően is, mert, igaz, ami igaz, az erdő a nagyon szép és a visszataszítóan csúnya keveréke, mint annyi minden. Egyesek szerint egy szép nő is az, csak a képzelődő férfi (vagy másik, leszbikus, szintén képzelődő nő) ezt nem veszi észre.

Az erdei út lehangoló, mint a Hungarian társadalom, - ha lenézünk rá. Piszkos agyag, rothadó fadarabkák, eltaposott vagy eltaposás nélkül kimúlt bogarak, érdes kövek, kiszáradt zuzmó, moha... Tanácsom: csak felfelé nézzünk, a fák koronái közötti kék égdarabkákra. Ez esztétikailag hatásos - egy darabig.

No mi van, ami kéne, vagy nem kéne? Domboldal van, árnyék van, szellőcske van. Reccs van, csigaház - volt. Eddig rendben, csak sajnálom a csigát- Ám szúnyog is van, kullancs is van, csípés jut is, marad is, orrba, szembe, fülbe tévedt rovar is van. Egy-egy, azaz három-három.

A legkellemetlenebb a szúnyog, mert az mindjárt feldühíti az embert. A kullancs illendőbben viselkedik, nyála a sebet érzésteleníti, és így csak otthon kezdi a bosszantást. Ám a szúnyog humánusabb, csak őrületbe, majd depresszióba kergeti az embert, de a kullancs - ha fertőzött - súlyos testi betegségeket is okozhat.

A meleg fokozódik, a szellőcske ereje nem. Kiderül: nem csak a szúnyog, meg a kullancs iránt nő az ellenszenvem, hanem a La Fontaine mese hangyáját is egyre kevésbé szeretem. A lábamat ugyanis a hangyák hídként használják. Felmerül bennem a hazatérés gondolata, mivel lassanként, melegtől, vérszívóktól, bőrömön mászkálóktól teljesen lemerültem. Feleségem örülne, ha este előtt érnék haza, - de nem volna ez számomra kudarc?!

Talán igen, de egész életem kudarcokból áll (ragyogó kivétel e kudarcos sötétségben csupán házasságom), így számít-e valamit, ha egy kudarccal több van?

Hát tényleg: számít-e? Persze, sokan napokat, sőt, heteket is kibírnak az őserdei vadonban...különösen, ha a filmstáb gondoskodik kényelmes sátrakról, megfelelő étkeztetésről, teherhordó statisztákról. Egy órakor jöttem el otthonról e pilis parkerdő-vadonba, most mennyi is az idő? Ja, a karórám a kisszekrényen maradt, a nap állásából pedig csak annyit tudok megállapítani, hogy még nem alkonyodik. Hazatérjek?!

Miként is írta a Költő?

"Itt az idő, most vagy soha!"

Nem volt ott az idő, de ezt az a szegény Költő honnan tudhatta volna?! Szépen, bíztatóan hangzó verssorából egyedül a "soha" jött be eddig (a Költő vágyára vonatkozóan), - de az nagyon! Én azonban momentán a "MOST"-ot és az "ITT AZ IDŐ"-t hasznosítom. Az egy bizonyos pártnak a közelmúltban annyira bejött, hogy azóta sem ment nála ki.

Feleségem örül hazatértemnek. Főzött, sütött ezt-azt. Az én feleségem sohasem zavarna el engem hiúságból kukoricaföldes csatákba. Ám Petőfi azért irígylésre méltó, - no nem verseiért, Hungaryban a verseket semmire sem becsülik, hanem a kukoricaföldön történt hősi haláláért. Mi lett volna, ha nem hal meg, és kultuszminiszter lesz az 1967-es kiegyezés utáni kormányban?

Tényleg: mi is? Én már a terített asztalhoz készülődöm, de Önök, kedves Olvasóim, ezen eltűnődhetnek. Gondolkozhatnak. Nem szégyen a gondolkozás, illetve szégyen, de csak egy olyan országban, ahol senki sem gondolkozik. Legalábbis becsületesen nem. Milyen ország ez a Hungary? No jó, jó, akkor ne gondolkozzanak! Én már ilyen liberális vagyok. Konzervatív is vagyok, persze, mert úgy vélem: nem érdemes felforgatni-átforgatni a jót rosszra, a rosszat még rosszabbra. Habár...minden rosszban van valami jó. Van?! Van, van, csak az a kérdés: kinek, kiknek...

(2010)