Rávillan sárga, kék, bíbor, lila
a rét szendergő csillagaira.

A távolban hegy: holnapi idő,
láthatatlanból ezt-azt sejtető.

Virág kecses bimbósapkája ing,
bólint, kitér, majd visszatér megint,

s légi létből felnéző költemény
völgyi ég-dalok varázsszőnyegén.

Fent a felhő, habár hívőn fehér,
kétkedőn kérdő szürkeséghez ér,

akár olykor az ember-gondolat,
ha engedik szentnek tartott szavak.

Piros pillanat: szamóca-öröm
csendre cseppenő színnel rádköszön,

s szív nehezül, majd könnyűl, mint mesék
földjén, hol szép, de oly hamis a vég,

mely "hol volt"-ban nincs, és nem is lehet,
s a "hol nem volt"-ból is nincse nevet.

Ám jöjj ide, nézz szét, a völgyi dalt
írd, vagy hallgasd mit "hol nem volt" akart,

s akar most is egy lélekmélyi mély,
melyből hozzád a Magasság beszél.

Ezt a Magast érted, érzed? Tudom,
eltévedsz mindig árny- vagy fény-úton,

s látónak reményled a sok szemet,
melyekbe múlt vakságot égetett.

Ám azért jöjj! Írd csak a völgyi dalt,
mit sárga, kék, bíbor, lila akart,

no és piros, már szín-bölcsőben is,
dal-istent, mely senkit sem istenít,

amely látóbbá tesz egy-egy szemet,
melybe a múlt vakságot égetett,

mely égig visz hiába-táncú rét
szélén, Te dal, Mélyből jött Messzeség!

(2010)