Nagy vásár volt Bikkmakkalján, a kis falu végében, ahová olyan kedvesen néz le egy fehér sziklákkal díszes, erdős hegyecske.

A varázsló is meglátogatta a vásárt, kislányával együtt. Kislánya még csak óvodába járt, de máris igen okos, élénk és egy kicsit mindenbebelebeszélőcske-kotnyeleske volt. Sokan iskolásnak hitték őt. Nem csoda, - ahogy mondani szokták - aki malomban jár, lisztes lesz. Aki meg varázslócsaládban nő-növöget az elles egy s mást szemével-fülével szülei nagy tudományából.

Vásárbeli sétájuk közben a varázsló meg-megszólaltatott egy-egy mézeskalács huszárt. Kapkodta is a fejét az árus, hogy vajon ki mondta: - Nyergelj! Lóra! Fordulj! Kardot ki! Tisztelegj!
Egy mézeskalács-szívecske pedig csengő tükörszóval vallotta be egy pirosruhás leány kezében az igazat: mennyire szereti őt az a kissé bátortalan fiú, aki neki ezt az ajándékot vásárolta! A leány, persze, azt hitte: képzelődik, nem hitt a fülének, de a szíve azért hevesebben kezdett el dobogni. No ha a szív szerelmesen dobog, - nincs annál nagyobb varázslat a Földön!

A varázsló kislánya jót nevetett ezeken az ártatlan csínyeken, és egy arrafelé kószáló, fekete-fehér foltos bundájú cicának eldicsekedett az ő okos, csodatevésre-kész, vidám papájával.
- Hiszem, nyaú! Elhiszem! Nincs itt gyanú, kis szívem! - nyávogta a cica félig emberhangon, mire a kislány felkapta a fejét. Kiderült: papája áll a háta mögött, ő tréfálkozik-varázslatoskodik a kedves cicával, aki szerepléséért kolbászdarabkát kapott jutalmul.

Ezen a mulattatni, szemmel madarat fogatni akaró vásárban volt két tükörárus. Az egyiket Pippnek, a másikat Poppnak hívták. Sem Pipp, sem Popp nem ült tétlen a popsiján, buzgólkodtak. Teljesen egyforma tükröket árultak, de Popp egy szemölcsnyi nagyságú rézpénzecskével drágábban kínálta a magáét, mint Pipp. Indoklásul nagy hangon kiabálta, hogy az ő tükrei ifjúságőrző tükrök.

- Nocsak-nocsak... - gondolta a varázsló. A zsebemben levő csigacsengettyűs gimbemgömböm nem jelzi, hogy rajtam kívül más varázsló is lenne a vásár területén! Ez az ember pedig mégis varázslónak hiszi magát, legalábbis a tükreiről azt tartja: az ifjúságot őrzik... tehát varázstükrök.

- Ha Ön igazat mond - fordult az árushoz szigorú arccal a varázsló - a kislányomnak és minden kis barátnőjének-barátjának veszek egy-egy zsebtükröt. Persze, ha Ön igazat mond... Ismeri a versikét? "Megjárta a hamis róka, minden tükre tört apróra!" Miért gondolja, hogy ezek a tükrök segítenek őrizni a fiatalságot?!

Az árus egyáltalán nem jött zavarba, elmosolyodott:
- Persze, hogy segítenek! Ha valaki bosszús vagy mérges, - nézzen bele az én tükrömbe! Meglátja majd, hogy ilyenkor csúnyább, öregebb az arca, egyébként akármilyen szép is. Ilyenkor tegye fel magának a tükör előtt a kérdést: érdemes a dolgon bosszankodnom, miatta gyötrődnöm, mérgelődnöm? Ha a bosszúság, baj okáról nem tehetek, érdemes-e mérgelődnöm azon? Ha meg én is hibás vagyok, a tanulság nem értékesebb-e számomra, mint a pillanatnyi kellemetlenség, baj? Igaz ugyan: más kárán tanul az okos, de arról is szól egy közmondás, hogy a kiömlött tejbe kár belesírni! Az okos ember a legtöbb esetben, ha elgondolkodik az előbbi kérdéseken, ilyenkor ismét megnyugszik, arcbőre kisimul, fiatalosabb lesz. A rossz hangulat, mérgelődés nagyon öregít, különösen, ha gyakran ismétlődik! Idő előtt sírba viheti az embert!

A varázsló elnevette magát, és kislányához fordult:
- Jól nézd meg, kislányom, ezt a bácsit, akit majdhogynem varázslónak is nevezhetnék! Arra tanít bennünket, hogy olykor bűvössé válhat a legközönségesebbnek látszó tárgy, akár egy tükör is, ha az ember találékony, okosan gondolkodik! Hány barátnőd-barátod is van neked, kislányom? Mindegyiküknek vásárolunk tükröcskét...

A kisleány nem hiába volt varázsló leánya, óvodás létére is úgy tudott számolni, hogy a rigók elismerően füttyentettek a diófán. Egyből kiszámolta, hogy neki nem egy, nem tíz, nem húsz, hanem kereken száz kis barátnője-barátja van az
óvodában, minden gyerek, aki odajár... de az óvó néniknek is kellene ám tükör, meg a Tercsi néninek, aki takarítani szokott... mert néha-néha nem a legjobb egy-egy gyerek, ilyenkor a néniknek is szükségük lehet ilyen tükörre! Szóval ez eddig száztizenegy...

- Hűha! - vágott meglepett képet a varázsló. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! Akkor hát száztizenkét tükröt veszünk, de előbb - fordult az árushoz - egy pillanatra adjon ide nekem egyet, hogy belenézhessek, azt hiszem, most nekem is erre van szükségem.

Belenézett az egyik tükröcskébe, azután vidáman szedegette elő a sok pénzecskét bőszájú erszényéből:
- Rendben van a dolog! Nagyonis rendben! Gondolkoztam, gombolkoztam: minden barátság sokszázszor többet ér egy tükör áránál. Az igazi barátság maga is tükör: a valóságot nem szépíti meg, de segít kellemesebbé tenni a jelent és szebbé tenni - a jövőt!