A színek olykor, mint a gyermekek,
úgy futnak elénk fénnyel, s oly meleg
vággyal ölelik a szemünket át,
hogy mögötte szív igaz pirosát
érezzük és könnycseppen-túli táj
tisztult egű öröme ránktalál.

Nekem drága mit vörösen mesél
az alkonyat, mely csillag-útig ér,
nekem drága ez a vér-hozta szín,
eltűnődöm hiába-álmain:
hiába-úton csillagálmú vér
mai jelennél százszor többet ér.

A kék fogócska, új tavasz ha jön,
s lent álmos barnán bágyadt köszönöm,
felhőfehéren siet és ragyog,
hintán lendül a kakukk hangja ott,
s minden kék lesz, mesekék, mert a Kék
a tavaszban maga a messzeség.

A sárga meg... napraforgó-virág
gurítja el örömét, bánatát,
lángot forgat, sárgaküllős kerék,
tág pupillán át a nyár énekét
űzi-hajtja, ívet húz fecskehad,
s a látszat-égbolt, úgy tűnik, szabad.

Sokféle zöld... lobbanó lepkeszárny,
üdezöld tréfál, ad fel száz talányt,
másutt öregzöld, zöldesfekete,
kőzöld-merev a tölgyfa levele,
zöldsapkás törpe ingó ágra ül,
s lógó orrú mesék köröskörül.

A szürke is... a szürke kis szamár,
az életed a vízparthoz kijár,
iszik és bízik, szürke lesz az ég,
már szürke szőrön vízcsepp mond mesét,
ezüst remény reng csöpp vízcseppeken,
van, ki elhiszi és van, aki nem.

A Színtelen már rég üzent nekem,
de még színek csodái szívemen,
még ők mesélnek és leírom én
alkonyon túli csillag peremén,
mert mind mese: a gyors tájak sora,
valónak hitt virágok mosolya,
vér, út, dalok, álmok és illatok,
az illat is, mely Baudelaire-nél ragyog,
múlt és jelen, jövőnek-hitt zene,
a Vég éppúgy, mint bölcsős Eleje...

Hiszed, nem hiszed, olyan egyremegy,
hinni, nem hinni mindegy-adta kegy,
kegyetlen kéz mindent-mindent bezár,
az örömben valami újra fáj,
néma az is, akinek hangja van,
tudós, tudatlan mind boldogtalan,
az, aki lát, az is semmit se lát,
csak megy vak útján az öntelt világ,
az van csupán ami nincs: Színtelen
lét, tér, idő, maholnap szívemen,
mesék után csak egy mi nem mese -
nemlét-létünk a Nincsen gyermeke,

s versemben is a Nincset írom én
pirosló csillag-élet peremén.