Fák és bokrok féltőn őrzik az árnyat:
kis világát a felfűtött világnak.
Mozdulóban a mozdulatlan ott van.
Élethalál lent, fent a fénymagokban.

Minden szétszórt, csak hát nem veszed észre,
mint nevet rajtad a hamis egésze:
célzó madárhang, köröző bogárka,
tükörkéz, mely a nyarat koronázza.

Végül eljössz, panaszkodni a kéknek,
mikor kis láng-dal nálad szívet éget,
s hiszed: holnap talán már itt a könnyebb,
s elpárolognak tehetetlen könnyek.

Hiszed? Nem látod: kócos fű-kalászon
zsugorodott, fakult, megfonnyadt álom,
s az út-rend mily rendetlen, összevisszán
kétség-sorsú, s ellene nincs talizmán?

Mégis eljössz panaszkodni a kéknek,
ha megrettent a tegnapi miérted?
A kéz legyint, a hőség kínja kint, bent, -
az a hiába, mindhiába, itt leng.

A csigaház szép. Kanyarog a csendje.
Mitugrász szökken, sült zöldet legel be.
S robot lábsorok ösztön-szolgalétben
felizzó homokóra-tölteléken.

Mindig eljössz panaszkodni a kéknek,
kis szív, kis vágy, mikor láng-dal megéget,
kis hold-fehérség tűnődő szemekben,

kis föld-pokolban égi érthetetlen.

(2010)