Volt egy falu, abban egy bolondos legény: Kerekkulacs Jankó. Kicsit volt bolondos, - vagy nagyon? Erre vonatkozóan eltértek a vélemények. Annyi bizonyos: ő okosnak hitte magát. Ám úgy döntött: még okosabbá teszi magát, bölccsé. Ez utóbbi okból elővett egy könyvet, amelyben közmondások voltak, betanulta, kívülről fújta valamennyit. Egyesek szerint ugyan nem elég kívülről fújni valamit, hanem belülről is érteni kell, - de ki tudja?

Elment ez a legény a nagyvilágba, hogy kicsit megcsillogtassa ott az eszét. Beért egy városba, rátalált a vásárra, abban pedig egy álldogáló szamárra. Ott vándorbotjával nagyot csapott a csacsi hátuljára.

- Mit ütögeti kend a más szamarát?! - ugrott elébe a szamár gazdája.

- Én csak jót akarok, a szamarát javítom! - magyarázta Jankó. Nem ismeri a mondást: "Ha nincs ló, a szamár is jó." Ebben a vásárban vannak lovak, így a szamár nem jó. Ha nem jó, akkor rossz. Ha rossz, akkor meg kell büntetni!

- Maga egy tökkelütött! - kiáltotta mérgesen az ember, és egy hosszúkás tökkel úgy fejbeütötte a legényt, hogy annak lesett a tökfödője.

Jankó odébbállt, de igencsak morgott mindenfélét azokról az ostobákról, akik nem értik a közmondások bölcsességét. Később megszállt a fogadóban. Evett, ivott, csak úgy falta az ételeket. A fogadósban és feleségében feltámadt a kérdés: van-e ennek a nagyétkű legénynek pénze? Jankó igyekezett megnyugtatni őket:
- Most még nincsen, de csigavér! Nem ismerik a mondást? Ki korán kell, aranyat lel. Holnap jó korán felkelek, a lelt aranyból pedig mindent kifizetek!

A fogadós és felesége ezekre a szavakra nem nyugodott meg, nyugtalanságuk viszon megnőtt, jobban, mint esőben a gomba. Szó szót követett, botütés botütést. Kirepült Jankó a fogadó kapuján, megszállt ott, ahová szállt, vagyis az árokparton, lapulevéllel betakaródzott. Másnap jó korán kelt, ebben az a kő is segítette, amelyik egész éjjel hathatósan nyomta az oldalát. Elindul az arany keresésére.

Hamarosan találkozott egy másik emberrel, aki szintén korán kelt, cifra ruhát viselt, és igen izgatott volt, ez az izgatottság mozgatta ide-oda. Azt mondta a cifraruhás Jankónak:
- Figyelj ide, elveszítettem tegnap egy táskát, valahol errefelé. Száz arany is volt benne, de nem amiatt vagyok annyira feldúlt, mert van elég pénzem. Abban a táskában azonban volt egy írás, amit be kell mutatnom a királynak, mert ha nem, akkor ajtót mutat nekem, vagy még rosszabb is történhet. Segíts megkeresni a táskát, ha megtalálod, akkor tiéd a száz arany!

Jankó egyetértett, mondogatta: "Több szem többet lát." Egy ideig kettőjük négy szeme, ha többet látott is, a táskát nem látta. Ám később Jankó észrevette a táskát egy galagonyabokron.

Megörült a díszes ruhás úr, egyből átadta a piros erszényt a száz arannyal, de még meg is tetézte a jutalmat:
- Figyelj ide, azt javasolom: gyere velem! Beajánlak a királynál, hátha ad neked valami állást, mert száz arany ugyan szép pénz, de az sem tart el a világ végéig.

A palotában az úr előbb a királlyal tárgyalt, ám utána a felséges úr hajlandónak mutatkozott fogadni Jankót. A legény így fűzte egybe a szavakat:
- Tekintetes tekintélyű Király Úr! Látja ezt az erszényt, ezzel a száz arannyal? No és ismeri a mondást: "Egy bolond százat csinál"? Hát nekem ezt a száz aranyat ez a bolond úr csinálta ide, a markomba. Ám a tekintetes Király Úr, úgy vélem, nem bolond, ezért nem kérek száz állást a palotában, csak egyetlenegyet. Ám az kevés munkával járjon, és jó sok pénz hozzon!

Nevetett a király, és felfogadta Jankót udvari bolondnak. Jó állás volt az akkoriban, igaz, manapság sok bolondot ennél sokkal jobban megfizetnek a bolondságaiért...

Jankó egykettőre meghódította a királyi udvarban egy csinos konyhalány szívét. Lakodalmuk után jöttek a gyermekek sorjában, de ők nem voltak bolondok, nem mentek el száz gyerekig, megálltak a tizenháromnál... Persze, tizenhárom gyermek, csintalan fiúcskák, lányocskák együtt, azért az sem kevés, különösen, ha annyira jó étvágyúak, mint ezek voltak, - még a vadkörtét is idő előtt leették a fákról!