A nyárról az embernek kétféle gondolatai vannak: 1. költőiek, 2. nem költőiek. A nem költő, persze, nem írja meg költői gondolatait, gyakran fel sem ismeri ezeket.

Egyébként sokszor nem könnyű ám különbséget tenni költői és nem költői gondolatok, kifejezések között. Ügyes tollforgató ugyanis azt a nem költői gondolatot, hogy "a fészkes fene vigye el ezt a dögmeleget", akár költői képeket tartalmazó gondolatként is értelmezheti. Két költői kép is van benne: a fene, amelyik saját fészekkel rendelkezik, továbbá a túlzott meleg, amelyik már döglött állapotban van. Az ügyes tollforgató ezen és ilyesféléken esetleg hosszan elgondolkozik, csak nagy baj, ha a tűző napon, fedetlen fővel és a szükséges szesztelen itóka elfogyasztása nélkül teszi ezt. Persze, ez, lehet, csak neki lesz baj, mivel testnedv-keringése összeomolhat és ott a kínpec vagy kampec. Az ország összeomlását az ő kampece nem gátolja meg, de bizonyos, igen szerény pénzügyi viszonyai mellett azért ellene is hathat, különösen, ha e kampecoló már közel van a nyugdíjhoz vagy nyugdíjas.

A nyárról valószínűleg a legtöbb költő írt valamit, nagy verset, kis verset, felnőttverset, fel nem nőtt verset, gyerekverset, prózát vagy egyebet. Volt, aki nagy reményeket fűzött a nyárhoz, mint egyik kedves költőm, Juhász Gyula, aki feltette a kérdést "Magyar nyár 1918" c versében:

"Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?

Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?"

Most így, utólag, egy élet költői és nem költői élettapasztalatával és sok sebtapaszával, döbbenek rá arra: HA (!) mindösszesen csak száz "here pimaszt" kellett megutálnia az említett évben a "magyar nyárnak", AKKOR nem is volt az a helyzet olyan utálkozni való. Száz here pimasz mindenütt akad, ennyi pimasz egy országban nevetve elviselhető. Juhász Gyula valószínűleg más számra gondolt, sokkal nagyobbra, csak elmulasztotta a vers megírás utáni szövegellenőrzését.

Kedves Olvasóim, bizonyosan tudják, hogy hamarosan a vihart aratva zendülő évszakokból mi lett, én, persze, Önöknél többet tudok, mert azt is tudom: miért hazudoznak manapság minderről ezzel az ánglius nevének végén nemesi ipszilont viselő országocskában annyi mindent, ráadásul többnyire olyan primitíven!
Ady Endre igen nagyra becsülte a nyarat, sokszor nagybetűvel írta, csodálta, irígyelte, mint "A paraszt nyár" című versében is:

"A Nyár, a Nyár nem álmodik,
Kaszál, dalol és nem rohan,
Erősen, biztosan arat,
Forrón és boldogan.

Én, úri Ősznek gyermeke,
Kengyelfutó beteg vagyok:
Előttem Tél, nyomomba Nyár
S Tavaszkor meghalok."

Ady versének sokszori elolvasása után sem irígyeltem a Nyarat. A nem álmodás még rendben, de kaszáltak már Önök, kedves Olvasóim, valaha is? Én kaszáltam, teljes tíz percig, ám utána nem rohantam újra kaszálni, sem forrón, sem boldogan, - egyáltalán nem! A kaszálás ugyanis aranyló kalászok áldott búzamezőin korántsem lehet azonos sok pénz, különösen aranyak bekaszálásával (utóbbit nem csináltam még, de így gondolom). Az általam említett tízperces kaszálás fűben történt, és az a fránya kasza sem úgy viselkedett, ahogy elvártam tőle. Kikászálódtam hát fűből, kaszálásból!

József Attila is szerette a nyarat, Nyár című verse a fentebb említett Juhász Gyula vers közeli rokona, benne az a bizonyos vihar még csak "gubbaszt a lombokon", viszont - mivel több mint tíz évvel később született - időben egy másik vihar, ha egyébként lényegében ugyanaz is. József Attila így udvarol a nyárnak:

"Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár."

Azt, hogy a rózsa mérges lesz az őt szaglászó darázsra, bár sok ilyen tárgyú megfigyelést tettem a természetben, még soha nem tapasztaltam, - de ha a díszpolgárrá kinevezett nagy proletárköltő mondja... Ám feleségem, aki egyáltalán nem mérges természetű, és a vadrózsánál ezerszer szebb, valóban mérges lesz, ha őt darázs szagolgatja. Feltártam előtte az igazságot: a darázs nem bántja, ha ő nyugodtan viselkedik, és nem hessegeti. A hessegetést a darázs
utálja, és ha ilyet tesznek vele, akkor nem a vadrózsára száll át, azt mérgesíteni, hanem...
Feleségem e darázs-ügyben nem sokat ad a véleményemre, így az annyit sem ér, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata bizonyos ügyekben, ha egy bizonyos nagyhatalom...

A fentebbi klasszikus Költőkkel nem akarok versenyezni: egyrészt mert utálok lemaradni egy versenyben, másrészt pedig költők, versek közötti bármiféle versenyt szamárságnak tartok. Utóbbi véleményemért, persze, engem tartanak sokan szamárnak (gyakorlatilag majdnem mindenki), ám igaznak gondolt álláspontomat, bármily előnytelen is számomra, fenntartom, akármekkora szamárfüleket ragaszt is rám ez a magát oly nagy bölcsnek tartó ország.
Versenyen kívül ideírom "A csillag csendje" című versem:

A nyár ékköves gyíkjait
elengedte az estsötét.
Utánuk még moccant a fű,
s láttuk: fent csillag csendje ég.

Csillag csendje, mely úttalan
végtelenből ragyog haza,
s a kis ház küszöbén leült
tűnődő tücsökmuzsika.

Tudtam, hogy régen nem vagyok,
s azt is, hogy sohasem leszek,
de azt is: csillag csendje ég
fejem felett, szívem felett.

A rózsa már álomra nyílt,
s a kert megkopott asztalán
lehullt könnycseppben csillogott
kigyúlt csendű csillag-hazám.

Hát talán nem egy nagy vers, de benne van a lényeg: a "sohasem lesz", a "kigyúlás", a "csend", a "könnycsepp"...

(2010)