A nyárig elvisz ez a táj, e bárka?
Nem fontos, hogy vigyen. Csak kérdezem.
A kék tele fehér felhőjelekkel,
s mit eddig nem tett: most szúr a szívem.

Sokaknál szúr, ez joga a szíveknek,
csak, mit ellenük tesznek, jogtalan.
A szív, ha szív, a vers, ha vers, manapság
csak képzelődhet, hogy hazája van.

Önsajnálattal, persze, játszanék most,
de tudok a világról eleget, -
így elmarad az önsajnálat-ihlet.
Összesúgnak csipkés tölgylevelek.

Vadrózsabokron - no így csal a látszat! -
virág, fehérben rózsaszín, szelíd.
Dudorászik jámbor, giccses dalocskát,
s hiszi: szépsége vonzza méheit.

Egy kutya jön. Földmámor-gombaszagra
nem kapja fel csinosfülű fejét.
Orra inkább kolbász illatra vágyna.
Megértem jogos orr-önérdekét,

de nincs kolbász. No és ha volna, - adnék?
Igen vagy nem? Ez nékem is talány.
Lóg a kutyusfül kifordított zsebként.
Egy karikát, lehet, adnék talán...

Füttyent a gazda. Kutya ugat. Fácán
keskeny útra késhangját dobja ki.
(S hányat, hangtalan, szemétdombra dobtak
az ország balfácános árnyai!)

Nem sírhatok (bár nem tilos), de verset
írhatok, melyben nagy- és kiskutya...
...de ez nem vers, csak időtöltés, léha,
min föld, fa, fű még el sem ámula,

oly megszokott. A vershez, sajnos, ihlet
nagyon is kell: a felgyújtott való,
szépség-tűz, kín-tűz, melynek színe-hangja
a lantokról hantokig hallható.

Olykor Nérócska lángoltat világot,
s a nép később őt szentnek elhiszi.
A költő végül utál Nérót, népet:
a hullahegy nagy, a Néró kicsi.

No mindegy, - még ha nem is az. A késő
leveti bőrét, s mi lesz? Túl korán.
(Történelmünk cigánykodó cigányok
meséje tél-túl Óperencián.)

Még visz a táj, utazom nyártól nyárig,
s ott majd kilöknek, hol rejtély-vidék.
Lehet, ott újra keresztre feszítnek,
ha nem imádom felkent Istenét?

Hüm-hüm. Ez mégis kissé pesszimista.
Idézem az ifjúkor idejét:
az optimista volt, - de pesszimista
lett benne végül mégis az a vég.

No ha vég volt! Madách okosan írta,
hogy minden vég egyúttal kezdet is.
Viszont, ha piszkos kézzel nyúlnak hozzá,
az új kezdetet is beszennyezik!

Ez így igaz. Ne bölcselkedjünk mégsem:
bölcsők borulnak, s más lesz-e a más?
Az az igazság (mely oly népszerűtlen!):
hány piszkos tettnél szennyes folytatás!

No mindegy. Fűben ékköves, aranyló
zöld fut, megáll, figyelőn ottmarad:
gyíkocska, mely jónéhány verssoromhoz
hozott olykor csendszemű szavakat.

Jó pillanat! E nem-verset meguntam.
Befejezem lefejezés előtt.
Nyártól nyárig élek, - már ha ez élet,
de bizonyos: eltelt egy délelőtt.

(2010)