Ismeritek a fogócskajátékos gyermekmondókát: "Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró..." ?
No ezúttal valódi diók csörögtek egy csinos házikó padlásán, nagyszájú, nyitott zsákban.
Ki csörgette, mi csörgette? A padlásablakon beszökött szél?
Az is csörgethette volna, de szélcsendes idő volt.
Ilyen diócsörgetést a padláson vagy a szél csinál vagy - az egér.Tudta ezt Cincilimincili is, Szilvike, a híres óvodás leányzó, kedvence. Éppen a padláson nézegette a cica, hogy nem esett-e le a gerendán lógó valamelyik sonka. Szomorúan látta: mindegyik ott van a madzagon, fent, az elérhetetlen magasban. A költõi lelkű cica rögvest ki is nyávogott magából egy szomorú versikét:

Fent lóg a hús.
Nyányá! De bús!
Te sonkahús!
Nyányá! Te bús!
Ess elém, ess,
nyányá, siess!

Ekkor a cica meghallotta a diócsörgést. Odaugrott, nagyon nézegetett, szaglászott Rögvest sejtette: egér lehet a dologban, azaz a zsákban.
Volt is! Kerekfülű, hegyesorrú, bajszos kisegér dugta ki fejét a diószemek közül. A cica láttán megrémült, ismét eltűnt.
Cincilimincili máris ott szavalta a zsák szájánál:

Diók közé nem való
rági-mági cincogó!
Nos, én diót nem eszek,
csak kirántott egeret.
Diós zsákból kirántom,
s szól majd neki talányom:
reggelire, ebédre
cicamica mit kérne,
s vacsorára mit enne,
mi lehet a kedvence?

Nekilátott Cincilimincili, hogy a diók közül kirántsa az egeret. Hanem néhány dolog nehezebb, mint a versfaragás. Ez is azok közé tartozott, mert a diószem csörög, forog, pörög, az egér meg nagy bújócskamester. Nem könnyű őt megfogni még egy dióval telt zsákban sem. Cincilimincili, persze, nem adta fel:

Diót zsákból kihányom,
cincogóm megtalálom!
Fülöncsípem őkelmét,
lesz belőle jó ebéd!

Nagy buzgalommal dobálta ki a diót a zsákból. Most már ugyancsak csörgött a padlás, mintha egyszerre hét izgatott szarka járatta volna kereplőjét. Remegett a zsákban az egérke. No, ennyi volt, nem több, szegény kis egérélete! Azt hitte: mindjárt ott lesz a cicaszájban.
A cica is ezt hitte méghozzá igen magabiztosan.

Ám néha a sors mentőövet dob a bajbajutottnak, akkor is, ha az nem a vízben, hanem más veszedelemben fuldoklik. Így történt most is. Szilvike jött felfelé a padláslépcsőn, és a nagy diócsörgésre, diók zsákból való kiugrálására meglepetten kiáltott fel:
- Ó, hát itt vagy cicám, drága cicuskám! Milyen éhes lehetsz, hogy már a diót is megennéd! Kemény héja kitöri cicafogad, mehetsz a cicafogorvoshoz! Gyere inkább velem, kapsz kolbászt, tejecskét, tejfölös kenyerecskét!

Hóna alá kapta a cicát, és már ment is vele lefelé a padlásról. Cincilimincili kicsit bánta ezt, mert az egérhús a legfinomabb a világon, legalábbis cicaszájiz szerint. Hanem azért a kolbász sem kutya, egyrészt mert nem kutyakolbász, másrészt mert cicaszájba oly vígan mász!

Így hát elrendeződött az ügy: a kisegér megmenekült, a cica jóllakott, Szilvike meg eljátszott a cicával.

Ami nem rendeződött el: ki teszi majd vissza a zsákba azt a sok diót? Nagyapuska? Nagymamuska?
No ez félig-meddig homályban maradt, - a padlás félhomályában.