A gyerekek - Máté, Szilvi, Fannika - nagy diadallal hozták a cicát, és kórusban kiáltozták:
- Cica! Cica! Egy nénitől kaptuk! Fehér a sapkája, kesztyűje, papucsa, - de másutt fekete! Szilvike elnevezte Szépszemű Kacifánciusznak, és verset költött róla! CICA-KÉRELEM: "Azt akarja velünk legyen, díszes tálból velünk egyen!"

- No ezt nem engedhetem... - komorodott el édesapjuk.

A gyerekeken úrrá lett a kétségbeesés:
- Miért nem?! Olyan szép cica! Okos, kedves! Hadd legyen nekünk is cicánk!

Édesapjuk fizimiskáján ború derűre változott, elnevette magát:
- Azt nem engedhetem, hogy velünk egy tálból egyen! Maradni maradhat, mert jó ha valaki kordában tartja az egérnépséget.

Ujjongtak a gyerekek, vitték a cicát a mamához. Ő engedékenyebb volt apunál, így a cica házbeli jövője már nem volt kétséges.

No senki sem csalódott a fura nevet kapott cicában. Tartott tőle az egérnépség, nagyonis. Kivéve Kalappáni Falafánit, az öreg egérapót és családját.

Kalappáni őse Törökországból jött, egy dervis lepényeszsákjából ugrott elő valamikor régen, még úgy Eger várának ostroma idején. Erre az ősére igen büszke volt az egér. Ha sajtot látott, mindig mondogatta: "Erős foggal ebből török, az én ősöm híres török!"

Az ősein kívül arra is büszke volt Kalappáni, hogy őt és családját hét róka ravaszságával áldotta-csintalankodta meg a sors. Túl is járt Kacifánciusz eszén az egész Kalappáni egércsalád, nemhogy hétszer, de hetvenhétszer is! Borsót gurítottak a fejére, borsot törtek az orra alá.

Hanem hát addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, addig látni esernyő nélkül a kis Mukit, amíg nem kap a nyakába egy nagy hideg zuhit!

Hajnalrózsás reggelen történt,hogy Kacifánciusz kis híján elkapta Kalappáni egérapó farkincáját. Ha egy hangyabajusszal hosszabb az a farok, hát el is kapja! Így azonban bemenekült az egér a lyukba, leroskadt sajtszagú karosszékébe és lihegett, erősen.

Üldögélt a lyuk előtt Kacifánciusz, fancsali képpel, mert a majdnem annyit ér csak, mint a nem, sőt, olykor még kevesebbet, mert bosszantóbb.Üldögélt, üldögélt, de mindent meg lehet unni: álldogálást, üldögélést, heverészést, heherészést, nyammogást, nyávogást egyaránt. Meg is unta. Észrevett a közelben egy vastepsit, és elváltoztatott macskahangon rákezdte:
- Én vagyok a Fekete Éj Fekete Varázslója! Amiért mindig bosszantjátok Kacifánciuszt, az én legkedvesebb cicabarátomat, rátok engedem az örök sötétséget, örök éjszakát, amelyik vaksin vaksötét és ráadásul vasból van!
Nyávogandum-nyivákulum, nyányinyanyó-májvolnajó, úgy legyen!

Ezután két mancsával megragadta, és szorosan a lyuk elé állította a vastepsit. Sötét lett az egérlyukban, sötétebb a legsötétebb éjszakánál. Mégis: hitték a varázslatot az egerek, meg nem is. Ám amikor már igencsak korgott a gyomruk, és a lyukba mégsem huncutkodott be egyetlen világosság-csíkocska sem - csodálkoztak.

Csodálkozni csodálkoztak, de megijedni nem ijedtek meg. Az egér sötétben is egér, a konyha, kamra sötétben is látogatható, sőt!
Ki akarta dugni fejét a lyukból Kalappáni, méghozzá kíváncsiságtól hajtott nagy lendülettel. Nekiugrott. Ám a hopp!-ra jött a kopp! Jajgatni kezdett az egérapó:
- Jaj! Jaj! Az a varázsló tényleg ránkhozta a vaséjszakát! Beleütöttem a fejem!

A Kalappáni-család többi tagja is kipróbálta a dolgot. Persze, ők óvatosan. Hű, ez nem csak sötét, de vas, így hát mint lesz tele a has?! A vas még az egérfogon is kifog!

A szerencse azonban hamarosan ellátogatott hozzájuk, mert Szilvike, aki nem tudta, hogy a vastepsit Kacifánciusz tette oda, de szerette a rendet, a fekete sütőalkalmatosságot visszaállította a helyére.

Az egércsalád így megszabadult börtönéből, de ettől fogva egy csíny nem sok, annyit sem tettek Kacifánciusz rovására. Tisztelni kell azt a cicát, akinek a Fekete Éj Fekete Varázslója a kebelbarátja!