Ne nevessetek! Ti tudjátok a választ, de Kárommáromban, a kis tengeri szigetországban, nem tudták. Nyúl ugyan szaladgált náluk erdőn-mezőn, de rókát még sohasem láttak.

Elsüllyedt azonban egy ócska hajócska Kárommárom sziklás partjainál. A tengerészeket, sajnos, nem sikerült kimenteni a haragos vízből. A hajóról viszont partra úszott egy róka. Nem tudni mint került a vén tengeri bárkára, de egyszercsak ott volt a szigeten, csuromvizesen.

A nap szárítgatta, a szigetlakók kérdezgették:
- Ki vagy, mi vagy?! Nem vagy éhes?! Mit hozzunk neked enni?

Ravasz volt a róka. Így válaszolt:
- Nevem Vereslaki Jámbor Alajos. Nagyon örülök, hogy így törődtök velem, de ne fárasszátok magatok, kedveskéim! Meglapulok a lapulevelek mellett, azokat eszegetem. Igaz, kedvencem a sárgarépa, saláta, káposzta, karalábé, de világért sem enném el előletek ezeket a pompás csemegéket!

Hazasiettek a szigetlakók, és máris hozták a róka állítólagos csemegéit: sárgarépát, salátát, káposztát, karalábét. A lompos farkú olyan sóvárgó pillantásokat vetett e zöldségekre, mintha csak az illem tartaná vissza attól, hogy a szigetlakók jelenlétében befalja. Amikor bámulói tapintatosan magára hagyták, az erdőszélen, kupacba rakta a nyúlcsábító csemegéket, és elrejtőzött.

Észrevették a nyulak a kupacot, elcsábultak. Előbb elcsábultak, később meg ámultak, mert eléjük lépett a veresbundás. Még sohasem láttak rókát, így nem futottak el. Kicsit megszeppentek: ennek a veresbundásnak dézsmálták volna meg az ebédjét? Furdalni kezdte őket a lelkiismeret, A róka nyájas szavai azonban megnyugtatták a tapsifüles társaságot:

- Tisztelt Nagyon Szépfülű és Csinosan Gombfarkú Asszonyságok, Uraságok! Ezeket a finomságokat Ugrombugrom király küldte nektek. Én az ő főszertartásmestere vagyok. Amelyiktek elsőnek végez a falatozással, abban a nagy megtiszteltetésben részesül, hogy velem jöhet megköszönni az ajándékot Ugrombugrom királyhoz! Nos e király bölcs király, répával telt ott a tál!

Gyorsan befaltak a nyulak mindent. Egy kövér nyuszinak jutott a páratlan lehetőség, hogy a róka kíséretében meglátogathatja a nagylelkű Ugrombugrom királyt. Ez a nyuszi nem is tért vissza a király udvarából. Úgy látszik
nagyon megszerették ott, haza sem engedték többé. A róka elégedetten simogatta saját nagyrabecsült hasát. Később időnként ellátogatott a közeli falvakba, egy-egy tyúkot nagy titokban kiszabadított a ketrecéből, majd átszabadított a bendőjébe, - ne unatkozzon ott a nyuszimuszi húsa egymagában!

Így ment ez időről-időre. Sőt! Talán így ment volna a világ végezetéig, ha nem lett volna Kárommáromban tudós Akadémia, ahol ott székel az agy, és amelyik időnként összegyűjti a tudósokat, elvitáztatja, elkapatja, hajbakapatja őket. Ilyenkor a gombóccal teli tálak mellett sok minden terítékre került, ezúttal oda került a kérdés is: mit eszik a róka?

A vitázgató, ide-oda hintapalintázgató kis- és nagyszamaragi Encebence Kemence Pál, a főállattudós, megmakacsolta magát: sehogysem akarta tényként elfogadni, hogy a szigetre eljutott róka csak zöldségfélékkel táplálkozik. Úgy vélte: egy-egy gyanús tyúkeltűnés is kapcsolatba hozható a jövevénnyel. No és ami a fő: ha tudós Csicsicsacsi Henceghy Henrik, az ő fő ellenlábasa, rókaügyben zöldségpárti, akkor ő már csak azért sem az! Az ilyen ellenlábas fő legjobb, ha megszégyenülten, lábastul a fazékban fő!

Nagy vita kerekedett, amelynek keretében és hevében kis- és nagyszamaragi Encebence Kemence Pált még szilvásgombóccal is megdobálták. Ezzel nem volt elégedett, mert a túrógombócot jobban szerette. No de mást is hozott a vita, mint repülő gombócokat. Összesúgtak-búgtak a tudósok, és maguk elé rendelték a rókát. Közölték vele: szép házikót kap, piros cseréptetővel, kerttel, csinosan fűzöldre festett fakerítéssel, meg tyúkokkal teli tyúkóllal. Lesz, persze, ott kakas is, de még milyen gyönyörű kukurikúshangú!

Somolyogtak orruk alatt a tudomány agyafúrt szolgái: no most majd meglátjuk! Ha megeszi a tyúkokat a róka, akkor máris kibújt a kis zöldségeshazugból az igazság, mint szög a zsákból!

Titokban figyelgették a rókát. Azt hitték: feltűnés nélkül.
A ravasz versbundásnak azonban jó szeme volt. Mielőtt reggelente elment volna hazulról, gondosan megetette a tyúkokat, megsimogatta tollruhájuk, olykor még meg is csókolta őket. Estefelé meg altatódalokat énekelgetett nekik. Nem volt híjuk még egy hónap múltán sem!

A főállattudós, kis- és nagyszamaragi Encebence Kemence Pál, azonban továbbra is makacsul állította, hogy a róka tyúkbeli ártatlansága mindezek ellenére sem bizonyos. A falvakból itt is, ott is nyoma vész időnként egy-egy tyúkocskának, kakaskának!


Nagy vita keveredett-kavarodott. Ennek hevében társai újra megdobálták őt. Némi vigaszul szolgált neki, hogy ezúttal túrógombóccal. Nos, ez a túrógombócos kis- és nagyszamaragi Encebence Kemence Pál végül elérte, hogy a tudós tanács ismét maga elé idéztette a rókát és, mint tanút, Apakapa Fia Mártont is. Ez utóbbi mennydörgő hangon adta elő, hogy saját két szemével látta amint éppen az ő tyúkját viszi a róka. Utána is vágott egy kapát, de az ügyetlen kapa a róka mellé esett, és a macskájukat sántította le. Különben, nézzék csak a tudós urak: még most is ott billeg egy tyúktoll a róka bajuszán! Tyúkevő szörnyeteg ez a lomposfarkú veres!

No te róka, ebből a nehéz helyzetből vágd ki magad!

A veresbundás nem mutatott félelmet. Tisztelete jeléül földig hajolt a tudós gyülekezet előtt:
- Pokolmélyen és égmagasan tisztelt Főtudós Uraim! Ne botránkozzanak meg az előttem szóló szegény földtúró atyánkfia jámbor tudatlanságán! Mit láthatott ő kókuszpálinkától fűtötten - mivel nem tagadhatja, hogy azt iszogatott előzőleg a pálmalevelekkel fedett kocsmában - olyat, amit jószándékú, de túlságosan egyszerű eszével nem tudott önmagának megmagyarázni? Azt látta, hogy én egyik tyúkját viszem a szájamban. Igen, így volt, - de látta-e az igazi igazságot?! Meglátta-e, hogy én éppen tőle mentettem meg azt a szegény tyúkot, amelyik elpanaszolta nekem: gazdája életveszélyesen megfenyegette. Mivel fenyegette? Azzal, hogy, ha nem tojik több tojást, naponta egy helyett kettőt-hármat, akkor tyúklevest vagy paprikáscsirkét csinál belőle! Kérdem én: Apakapa Fia Márton, ez a kókuszpálinka-szerető, tojik-e, tojt-e tojást valaha is?! Ugye, nem?! Mégis így követelődzik! No és a tyúktoll a bajuszomon! Ott illeg-billeg, de miért billeg? Azért, mert úgy szeretem a tyúkokat, hogy időnként meg is csókolom őket. Így került oda az a toll, a szeretet jelképeként!

Nem kis vita kerekedett a tudós Akadémia nagytermében. A vita hevében csak úgy repkedtek ide-oda a szilvás- és túrógombócok! Apakapa Fia Márton összegyűjtött egy szakajtóra valót, és kisompolygott az ajtón. A róka sem várta meg a vita végét, mert felébredt, gágogni kezdett szívében-gyomrában a szunyókáló libaszerelem.

Kárommárom tudós Akadémiája szerint máig sem eldöntött kérdés: megeszi-e a róka a tyúkot, vagy mégsem? A kevésbé tudós köznép viszont másképpen vélekedik, már régen eldöntötte, hogy veresbundásnak semmi keresnivalója sincsen a baromfiólak körül. Örök rejtély miképpen dönthették ezt el a tudományban járatlan emberkék csetepaték, száj- és hajtépések, gombócdobálások nélkül! No nem is érnek az ilyen elsietett döntések, mint a kárommáromi Akadémia múltkori határozatában határozottan leszögezte, ráadásul arany szögekkel, a tudomány szempontjából semmit, mert az eszes agyban mindig ott van a vagy, mindaddig, amíg vitázgatni lehet bármi lehetőről vagy lehetetlenről!