Zöld tűerdő forrongott.
Fénnyé csengett a csend.
Ijedt kékszín manócskák
vitték a végtelent.

A harkály öreg fából
vad hangsort pergetett.
Ágrésen átsiettek
elcsengett fényszemek.

Míg mentem, - vén varázsló,
kit legyőzött a szél -
láttam: gyors nyúlcipőben
fut a felhős fehér.

Tudtam, hogy annyi minden
mi volt, - hiába volt.
A csillag annyi szívből
más tájra kóborolt.

Menekült minden: minden
mi szép, igaz, szabad,
s jött bohócos hazugság,
s véle csaló szavak.

Megjött a rét és ment el
lélekfény lángú nap.
Feketeség kötözte
gúzsba a szárnyakat.

Tudtam: az új középkor
nem új, mint annyi más
elődje: mohó érdek,
álszent szemforgatás,

táj, amely bűnt palástol,
amelyen dúl a gaz.
Ám, hogy trónon a gazság
nagyonis színigaz!

Fent a sárkány kacsintott.
Sötét lett minden út.
Hozta egy hamis béke
a rejtett háborút.

Tudtam: a szél legyőzött,
s most száll kihűlt zenén,
s nem visz jobb, szebb világba
szó, tett, út, költemény,

a becsület most gúnyt kap,
a munka láncokat,
s bámul egy becsapott nép
táncos viháncokat.

Most, vers, egyedül őrzöd
a Szépség Csillagát:
pirosló csillag-lélek
benne ragyogj tovább!

(1990)