Hol volt, hol nem, volt egy derekasan dolgozó parasztember, annak meg egy szép és okos felesége. Minden vagyonuk kis házból, parányi szőlőbirtokból, egy szamárból, még néhány, portájuk körül gágogó libából állt. No ez soknak nem sok, de van akinek, sajnos, még ennyije sincsen.

Egy napon a parasztember a szőlőjét kapálgatta, szamara pedig az árnyékban hevert. Ha ott is marad, - ez a történet ma seholsem volna. Ám nem maradt ott, hanem saját eszmefuttatásából kis kirándulást tett a szőlődombon, egészen a tetejéig, ahol fekete sziklák között egy még nagyobb és még feketébb szikla bámult a kék égre. A szamár meg ezt a nagy fekete sziklát bámulta.

Ekkor három ember érkezett a sziklához. Óvatosan körülnéztek, de a szamarat nem vették észre: egy másik szikla eltakarta. Egyikük ásót vett elő és, társai mohó szempillantásaitól kísérten, elásott valamit a szikla mellett. Utána mindhárman köveket dobáltak a megmozgatott földdarabra.

Ez a három ember - jól sejtitek - tolvaj volt. Egyikük észrevette a szamarat. Körbesomfordálták: hátha van valaki a szamár mellett. Amikor látták, hogy a csacsi csak elkódorgott valahonnan, akkorát csaptak a hátára, hogy az eszeveszetten futott el, vissza oda ahonnan jött. A három tolvaj jót nevetett rajta.

Hanem ez a szamár nem volt buta állat, mert nem minden szamár szamár ám! Amikor gazdája lefelé indult a dombról, haza, ő csak azért is felfelé ment, egészen a nagy fekete szikláig. Ott rettentően iázott, és mellső lábaival dobbantott a köveken. Gazdája nehezen tudta csak elhúzni attól a helytől.

Otthon a parasztember így panaszkodott a feleségének:
- Asszony, ma váratlanul megbolondult a mi jámbor Fülesmancink! Olyat tett, amit még soha. Felment a szőlődombon, egészen a fekete szikáig. Ott iszonyúan iázott, mellső lábaival dobbantott. Nem akart onnan eljönni. Eddig semmi jelét nem mutatta ilyen csökönyösségnek, ostobaságnak. Ha legközelebb így tesz, majd a botom is megtáncoltatom a hátán!

A feleség okosabb volt férjénél, annyira, hogy okosságát nem is mutatta ki dicsekvőn, nehogy szégyenbe hozza uracskáját. Ő másra gondolt, de szelíden csak ennyit mondott:
- Igazad van, ez tényleg nem szép tőle! Holnap majd én megyek ki vele a szőlődombra dolgozni és, ha megint így tesz, majd beszélek azzal a butácska fejével!
Férjeura rábólintott: ez jó lesz, igen.

A szamár másnap is csak úgy tett, mint az előző napon. Az asszony azonban nem rángatta el onnan, hanem jobban körülnézett. Észrevette, hogy a szikla körül itt is, ott is kikandikál a kövek között a fű, ott azonban, ahol a szamár a kövekre ugrott, nem. Eldobálta a köveket, hát megmutatta a föld: itt ásott valaki. Az asszony beletúrt a földbe egy faággal és máris kezében volt az, amit elástak: egy zsákocska. Feltette a szamár nyergére, egy ronggyal letakarta.

Otthon azután ámultak-bámultak. Drágakövekkel díszített csodaszép arany- és ezüstékszerek kerültek elő a zsákocskából. Megörült az ember, csudamód:
- Hűha! Ekkora szerencsét!
Felesége azonban elkomorodott:
- Nem jó, ha tolvaj kézbõl pottyan ölünkbe a szerencse! Ezeken a gyönyörű ékszereken, nézd csak, címer van, nem akárkié lehetnek! Biztosan keresteti már a gazdája! Gyere, bemegyünk a városba, a rendőrségre, ott mindent elmondunk!

Férjeura fancsali ábrázattal ugyan, de igazat adott asszonyának. Így is tettek. A városban nagyon dícsérte őket az aranypaszományos egyenruhájú főrendőr, hogy milyen becsületesek.
- No becsület, becsület, s megmaradt az üres zseb! - mondta a férj tréfás-keserűen, amikor hazaértek.
- Igazad van, férjecském, nagyonis! - helyeselt az asszony. Ám jobb az üres zseb, nyugodt álom otthon, mint később az üressé lett zseb, és nyugtalan álom - a börtönben!
Férje rábólintott, ez is igaz.

Másnap azonban, nagy meglepetésükre, hatlovas hintó állt meg a házuk előtt. Elegánsan öltözött, cilinderkalapos úr szállt ki belőle. Köszönt, bemutatkozott és hálás szavakkal folytatta:
- Azok az ékszerek, amelyeket kegyelmetek becsületessége visszajuttatott hozzánk, féltve őrzött családi ékszereink. Nem messze lakunk innen, a magashegyi kastélyban, onnan lopták el tőlünk a tolvajok. Tudom, hogy Önök nem jutalomért tették azt, amit tettek, de, ha meg nem sértem Önöket, fogadják el hálánk és megbecsülésünk csekély jeleként ezt a kis borítékot.

Férj is, feleség is úgy elámult, hogy csak hebegett-habogott valamit köszönetképpen. A cilinderkalapos úr pedig megemelte tornyos kalapját, odaszólt valamit a kocsisnak, beszállt, és a hintó máris elrobogott
vele.
A kis borítékban nem levél volt, hanem nagy bankó, de abból nem kevés! Megörült az ember, meg a felesége. Ezen a pénzen kis szőlőbirtokuk szépen megnagyobbodhat!

Hanem az asszony el-eltűnődött, majd így szólt urához:
- Biztos, ami biztos! Vidd el kedves szamarunkat, Fülesmancit, a folyón túlra, bátyádhoz! Legyen ott egy ideig. Ha pedig valaki kérdezősködne utána, csak ötölj-hatolj, okos létedre játszd az együgyü ostobát, és mutogass rám. Én majd válaszolok helyetted!

Jól sejtette az asszony: a három tolvaj emlékezett a szamárra és, amikor hűlt helyét találták az ékszereszsáknak, összefüggést kezdtek gyanítani a szamár és a kincs eltűnése között. Érdeklődtek-puhatolództak a környéken mindenütt, persze, jámborságot színlelve: van-e a gazdánál szamár, eladó-e. Így eljutottak a parasztemberhez is, de az olyan ügyesen játszotta meg a félnótás ostobát és olyan hévvel mutogatott az asszonyra , hogy a tolvajok inkább a feleségét kérdezték a szamár felől.

Az asszony összecsapta két kezét és szinte elárasztotta őket a hangos locsogással-fecsegéssel:
- Ó, jaj, miért is nem előbb jöttek az urak! Láthatták volna, hallhatták volna, amit még nem! Igen, van szamarunk, szép szürke, de nem hiszik el mi történt! Én nem csodálom, én sem hinném el a maguk helyében! Hihetetlen dolog! Képzeljék csak: a szamár valami bűbáj vagy varázslat vagy mitistudomén mi miatt, de beszélni kezdett! Emberi hangon! Igaz, bolondságokat, talán álmodta! Azt állította, hogy három ember elásott valamit a szőlődombon. Éppen errefelé jött a rendőrkapitány úr, tetszik tudni, errefelé szokott hazamenni a vadászatból, ilyentájban, mint most, hát én meg rögtön elmondtam neki a dolgot. Először nevetett rajta, de amikor hallotta a szamarat, csak leesett ám az álla! Most bent van a szamarunk a városban, a rendőrségen. Ha visszahozzák, gazdagok leszünk! Eladjuk valamelyik cirkusznak, jópénzért! Gondolják csak el az urak: egy beszélő szamár! Ha kicsit várnak, lehet, megint errefelé jön a rendőrkapitány úr, az is igazolhatja, hogy nem vagyok én bolond, igazat beszélek!

A három tolvaj sietve elbúcsúzott. Amikor tisztes távolban voltak már, elkezdtek vitatkozni: igaz lehet-e ez a képtelennek látszó dolog? Így szólt egyikük, a főokos:
- Lehet, hogy nem teljesen lehetetlen, mert egyszer velem is, képzeljétek el mi történt! Ott ólálkodtam egy gazdag ház előtt.Úgy tudtam, hogy senki sincsen odahaza, gondoltam, kigurítok onnan egyetsmást, elgurítok... Odalopakodom az ablakhoz, hát hirtelen rámkiáltanak csúnya, rekedt hangon:
- Megállj, csirkefogó!
Megálltam. Vártam. Csend. Ismét nekiindulok, erre ismét rámkiáltanak:
- Megállj, csirkefogó!
Előhúztam görbenyelű pisztolyom, igaz, töltény nem volt benne, mert a töltényeket előző este mind elveszítettem kártyán, de, gondoltam, üres pisztollyal is meg lehet ijeszteni valakit. Benézek az ablakon: hát egy szürkevarjú kiáltozik a szobában. Beszélő papagájról már hallottam, de varjúról még sohasem. Benyomtam az ablakot, zsákba tettem a belekívánkozót. A varjút is, de mondhatom...

A másik tolvaj türelmetlenül félbeszakította:
- Jó, jó, de mégiscsak ellenőriznünk kell azt, amit az asszony mondott! Gyerünk be a városba, s ha tényleg ott a beszélő szamár annál a főrendőrnél, hallgattassuk el örökre, nehogy ránkvalljon!

Ebben egyetértettek, de mivel éhesek és álmosak voltak, a városbeli utat másnapra halasztották.
Az asszony és férje viszont a tolvajokkal való találkozás után azonnal beutazott a városba. A rendőrségen oly részletesen leírták a három tolvaj fizimiskáját, ruházatát, hogy jobban már nem is lehetett volna.

Másnap a gazfickók alighogy kiszálltak az ütött-kopott vasúti kocsiból, mit pillantottak meg az állomáson? Nagy falragaszt, azon meg saját ábrázatukat, mint olyanokét, akiket már nagyon vár a rendőrség. Egyikük felkiáltott:
- Jaj! Ellenünk vallott a beszélő szamár!

Szálltak volna vissza a vonatba, de az már elment, három rendőr viszont megérkezett. Aznap már a börtönben ebédeltek a jómadarak. Igaz, bablevest kolbásszal, ami nem mondható rossznak, bár disznócsülökkel még jobb...

A parasztember és felesége meg ugyanekkor otthon ebédelt, de alighogy nekiálltak a szép pirosbarnárara sült libának, hintó jelent meg a portájuk előtt. Ezt a hintót csak két ló húzta ugyan, de azok igen méltóságteljesen. A négykerekűből két egyenruhás úr ugrott ki fürgén. Nevetve integettek:
- A rendőrségtõl jöttünk, de nem azért, mert rossz fát tettek a tűzre, hanem azért, mert nagyonis jó fát! Itt van ez a nagy, vastag boríték! Az Önöké! Jutalom azért, amiért a tolvajok nyomára vezettek bennünket. Elfogtuk a gazfickókat!

A parasztember és felesége kinyitotta a nagy borítékot: kis bankók voltak benne, de azokból legalább jó sok! Megszámolták. Ugrott egyet az ember örömében:
- Hűha! Most már a házunkat is kibővíthetjük!
- Arra szükség is lesz, - csókolta meg férjét az asszony - mert, elárulom, hamarosan hárman leszünk!
Az ember most megint ugrott egyet örömében, még nagyobbat, majd pedig így szólt a borítékot átadókhoz:
- A biztos urak biztosan nem utasitják vissza, ha meghívjuk Önöket ehhez a sültlibához...
Azok nem is utasították vissza, dehogy!
Az ember másnap visszahozta testvérbátyjától a szamarukat. Új nevet adtak neki, Fülesmanci helyett attól fogva Szerencsének nevezték.

Valószínűleg ez a csacsi volt eddig az egyetlen iázó Szerencse a világon. Ó, hogy az én szamár szürke sorsom máig sem tudott elébem hozni ilyen derék nagyfülű négylábút!