Mi mozgat vissza táj, emlékezet?
Nagy sötét kéz? Egy hideg gépezet?
Hány látszaton visz tört utad ma át,
míg körülvesz hűvössé vált világ?

Fülelő macska-csöndben ősz pereg.
Levél söpör. Szélhátú kerteket
vállára vesz egy óriás apó,
ón-égben élő bús csillaglakó.

Tavasz, ha volt, s a kékkabátú nyár
virággyümölccsel régen messze jár.
Elkésett őszön csend lopakszik át:
szétmosott arcú, hallgató világ.

Ég-áramkörök feszes múlt-körén
jelentől voltig visszaégek én,
de ami fáj szikrázón itt marad:
hová visz mindent minden pillanat?

Minden tárgy mélyén miért van halott,
drágakő-arcú halhatatlanok?!
Miért rejtőztök sötét, nagy kezek,
felejtésben felejthetetlenek?

Miért csupán temetsz, te végtelen,
ha átvillansz a véges életen?
Élhetne minden. Csend. Ősz. Virág. Halott.
S az arcotok is, halhatatlanok!

Agysejt-mély miért nem mond szebb mesét,
s húzza ujjadra piros gyűrűjét?
Ó, ha így volna, mint nevetne rád
virággyümölccsel édes, dús világ!

Fekszem. Nézem a lemondó kezet.
Semmibe visz sötétlő gépezet.
Szememben fénytű-fájdalom szalad:

szépséget gyújt elégő pillanat.