Gondolkodóországból jött a királyfi. Vándorolt: látni, tapasztalni akart. Hegyek emelték meg előtte hósüvegüket. Nap perzselte mezők csodálkoztak a tűnődő lovason. Lustán hömpölygő folyók vetettek rá egy-egy álmos pillantást, óriási tavakon ezüstruhás tündérek keltek táncra a tiszteletére. Tengereken, végtelenbe vesző szárazföldeken, hihető és hihetetlen álmokon át tartott ez a véget érni nem akaró vándorút.

Egy fenyőerdő szélén zöld ruhás törpe ugrott a királyfi lova elé. Ujját ajkához emelte:
– Pszt! Neked elárulom: itt van a közelben a Különös Apó, az a lélekmadaras!

A törpe eltűnt. A királyfi csodálkozott:
– Ki lehet az a lélekmadaras apóka?!

Pár perc és már láthatta is. Ott ült egy tisztáson. Fát vágott, de most elfáradt. Ingén tizenkét élénkpiros és tizenkét borongós szürkésfekete madár képe díszelgett.

A királyfi illendően köszöntötte, és megkérdezte:
– Miért hívnak lélekmadarasnak, öregapám?!
– Engem azért, fiam, mert nem csupán ingemen, de lelkemben is tizenkét piros és ugyanannyi szürkésfekete madár van. Az előbbiek az öröm, utóbbiak a bánat madarai. Ha örül a lelkem, elszállnak belőle a szürkésfeketék. Ha bánkódom, az öröm piros madarai távoznak. Jó hírekre, persze, visszatérnek...

A királyfinak tetszett a válasz. Így szólt:
– Veled maradok egy darabig, öregapám. Segítek rajtad! Mihelyt kiröppen lelkedből egy bánatmadár, célba veszem és lelövöm. Így végül lelkedben csak az öröm madarai tanyáznak majd, és mindig jókedvű leszel.

Az öregember elmosolyodott:
– Nagyon köszönöm jó szándékod, fiam, de ne tedd ezt! A bánat madarai nélkül nem lélek az emberi lélek, így az enyém sem. Nem ezeket a madarakat kell elpusztítani, hanem azokat a körülményeket kell megváltoztatni, amelyek miatt szomorkodnak, bánkódnak, keseregnek, könnyeket hullatnak az emberek!