Nem az esőcsatornákra gondoltam, amikor a címet leírtam, a szennycsatornákra sem. A Hungarian televízió csatornáira, amelyeknek, persze, sok közös vonása van az előbbiekkel, különösen a szennycsatornákkal.

A Hungarian televízió nem sok örömet okoz egy értelmes, becsületes tévénézőnek. Ez nem csoda, mert nem is az értelmes becsületeseket akarja szolgálni, hanem... Politikai műsorait majdnem mindig a silány primitívség jellemzi, szinte két-három mondat után észre lehet venni, hogy a nyilatkozó vagy a nagy hangon szónokló hazudik.

Olykor igen neves tudósok megfontoltan beszélnek benne, - de ez a megfontoltság ritka, és a becsületes szófűzés nem megy túl egy jól észrevehető határon. Tipikus példa erre a nekem többé-kevésbé rokonszenves szociológus, aki néhány nappal ezelőtt kimondta a piacdemokráciás Magyarországra: az emberek félnek benne őszinte véleményt nyilvánítani, mert az ilyesmi őket egzisztenciálisan veszélyezteti. Ebben tökéletesen igaza volt, de tovább lépni már nem mert. Ha mert volna, akkor rá kellett volna mutatnia arra: miért félnek? A megélhetésük veszélyeztetettsége ugyanis csak tünet, nem maga a súlyos betegség, ami - többek között - ezt is okozza. E betegségről (világ- és magyar betegségről) már nem volt elég bátor nyíltan szólni. Megértem, mert ő is veszélyeztette volna az egzisztenciáját, legalábbis némileg, mivel egy-egy nagynevű kritikusra a társadalmi rendszer vezetésének szüksége van, hogy fenntartsa az őszinteség, tárgyilagosság, szólásszabadság látszatát. Egyébként a "kényes határnál" a megkérdezett tudós (szociológus, történész stb.) tipikusan azt szokta válaszolni: az már nem az ő szakterülete, okosan így mossa kezeit, mint Pilátus tette .

Tág teret kap a televíziós adásokban a "sötét középkor" is, még az egykor divatos csillagjóslás, jövendőmondás is újraéledt. Eszembe jutnak Csokonai sorai:

"Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?"

Hát igen... A vakbuzgóság most is ott ül, bár az is igaz, hogy nevetségesen tarka piárpapagájok társaságában.

A természetről, állatokról, növényekről, tájakról szóló, külföldről átvett dokumentumanyagok viszont általában igen jók. A napokban is volt ilyen szinkronizált film, többek között az orangutánokról. A vörösszőrű, értelmes ábrázatú, kíváncsian csillogó szemű majmok ihlették A kis orangután című mesém. Kedves állatok ezek a majmok, a jelek szerint sokkal kevesebb rossz tulajdonsággal, mint általában az emberek. Rá is fizetnek jámborságukra, hol emberek-hozta keserves rabsággal, hol pedig az életükkel.

Az "amerikai életforma" erőszakos exportja a Hungarian televíziónál is jól látható, a játékfilmeknél is, amelyektől a szívből jövő játék ugyancsak messze.
Szinte mindegyiknél túlteng a lövöldözés, vér, kínzás, rémült kiabálás, de mindent túlkiabál ezekből a profitért való Aranyborjúimádatos ordítozás. Nem egyszerű ízlést rontó giccsek ezek, hanem a lelkeket lassan károsító mérgek, látszólag a "jó" győz bennük a befejezéskor, valójában azonban a rosszat teszik mind népszerűbbé, nyíltan ki nem mondottan ugyan, de követendő példává.

A jó vígjátékokat keresem, de alig-alig találok ilyet. A gyenge választékból már a két világháború közötti limonádés komédiákkal is kiegyezem, a színészek általában jól játszanak bennük, de a "társadalmi mondanivaló" (vagy egyszerűbben: a mindanivaló) mindig hazug, a "happy end" mindig biztosított. Az is igaz, persze, hogy maga a "happy end"-re való vágy a lélek érthető és méltányolható vágya. A népmesékben, és az én, általában sok népmesei elemet tartalmazó meséimben is, a "minden jóra fordul"-befejezés túl gyakori. Ám mit tehetnék? Miként festhetne egy mese végén, hogy a királyfi nem csak a sárkányt ölte meg, hanem sokezer ártatlan vitézt is kivégeztetett, boldog ifjú felesége pedig akkor volt a legboldogabb, ha a palota cselédségét szekírozhatta?

Még a jó vígjáték megtekintését is utálatossá teszi, hogy a filmet minduntalan hosszú reklámbetétek szakítják meg, amelyek visszataszító mohósággal valamilyen árut akarnak megvetetni a nézőkkel. Nem hiszem, hogy a tévénézők nagy többsége, a "civil társadalom" ezt a magatartást (mármint a reklámok élményt rontó helyen, nem pedig a film végén való elhelyezését) ne találná ellenszenvesnek, máshol is megemlítettem már ezt, ám az illetékesek az ilyen észrevételekre csak bámulnak, - mit szépítsük! - mint a barom.

No mindegy. Pünkösdhétfő van, az idő - legalábbis itt, Budapesten - megjavult. Nem esik, a nap is kisütött. Fiammal felmegyünk busszal a Normafához. Az ünnep miatt sokan sétálnak errefelé. Itt látható Budapesten az egyik legszebb panoráma. Aki még szebbet akar, az tovább mehet a János-hegyre, a kilátó tetejéről ennél is messzebbre láthat. Mi azonban más irányt veszünk, Makkosmária felé ballagunk az ösvényeken. Onnan a János-hegy oldalán megyünk egy darabig. Az út hol kissé felfelé kapaszkodik, hol meg elveszíti a megszerzett magasságot. Fiamnak tréfásan megjegyzem: kissé alattomosan viselkedi ez a fel-le-út, de ilyen az emberiség történelme is. Végül az út egyértelműen lefelé igyekszik. Hamarosan ott vagyunk Budakeszin.

A busz a végállomás, a Moszkva tér felé siet. Vezetője minden megállóhelyet jópofán konferál be, tréfás szöveggel, magyarul is, angolul is. A főként fiatalokból álló utazóközönségnek ez nagyon tetszik, nevetnek, tapsolnak. Van olyan, aki a mobiltelefonjára is felveszi a vidámító hanganyagot.

A Moszkva tértől már félórányira sem vagyunk otthonunktól. Az elmúlt hetek makacs esőzuhatagai után ezt a napot megúsztuk elázás nélkül. Most már csak ennél komolyabb dolgokat kellene megúsznunk. Nekünk is, az országnak is...

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)