Élt egy varázsló, aki ide-oda vándorolt, és egyszer sem találkozott másik varázslóval, ezért kinevezte magát a Föld Leghatalmasabb Varázslójává.
Erre az önmagának adományozott címre nagyon hiú volt, pedig tudhatta volna, hogy a hiúság mennyi bajt okozott már az emberek között.

Ez a varázsló, teljes nevén Kipkopföldi Táltosháty Dániel, elérkezett egy erdős, hegyes, patakos, pitypangos, kakashangos faluba. Ott meglátott egy házat, a házon egy ablakot, az ablakban egy leányfejet. Az a fej olyan szép volt, hogy a varázsló olyat addig seholsem látott, még Seholsemben sem, pedig ott is volt már.

Megkérdezte a leányt, hogy vendégül látná-e. A leány azt válaszolta: hogyha, mint vendég, leül náluk, akkor igen. Szívesen tette ezt a leány, mert tetszett neki a vándorlegénynek hitt varázsló barátságos ábrázata, négyszögletes bőrtarisznyája, mókás ábrákkal díszített csizmája.

No a szokásos vendéglátás volt ez: kanál kanalazott, kés vágott, villa szúrt, sült kappan fogyott, bendő megtelt, bordó bor hordóból pohárba került.

A varázslónak jó kedve kerekedett a bortól. A leánynak is jó kedve lett, de nem a bortól, mert abból alig ivott, hanem a vándorlegénynek hitt varázsló szavaitól. Ám a varázsló nem sokáig takaródzott a vándorlegénységgel, hanem bevallotta: ő a Föld Leghatalmasabb Varázslója.

A leány nem hitte, mert bár a legtöbb leány igen hiszékeny, van amelyik mégsem hisz el mindent. Ilyen volt ez a leány is, Büszkehegyvirágos Éva. Azt mondta a varázslónak, igaz, nagyon kedvesen, csengő hangon:
- Hiszi a piszi, az is csak addig, amíg hívőn hiszi! Nem kér egy kis eprestortát, Földünk Mesésszavú Varázslócskája?!

Mérges lett a varázsló, pedig nem volt rá más oka, mint elhatalmasodott hiúsága, pedig ha leány legényt így heccel, az annyit is jelenthet: nagyon tetszel! Ám a varázsló felugrott és így kiáltott:
- Hitetlen, tudatlan leány! Kicsinyíteni mered az én nagyságom, hatalmam?! Ezentúl minden legyen kicsiny, amiről csak kicsinyítően szólasz!
Azzal otthagyott csapot, papot, illetve csak csapot, mert csak az volt a hordócskán, a pap még otthon aludta az igazak álmát, hét házzal odébb. Persze, a leányt is otthagyta.

Ámult a leány, de még hogy! Hová lett a vándorlegény?! Miért sértődött meg? Kilesett az ablakon, nem látta. Kisietett az ajtón: nincs sem az udvaron, de még az úton sem. Rákiáltott a kutyára:
- Gyerünk, kutyácskám, Burkusmurkus, kerssük meg azt a hevesvérű legényt!

Abban a minutában Burkusmurkus kutyából olyan kis minikutyácska lett, hogy a kétarasznyi manó, Tóni, is póni lónak használhatta volna. No látta már, de későn, Éva kisasszony, hogy tényleg varázsló volt a legény! Nem mert már libácskáról, kacsácskáról szólni, hiszen mind úgy lekicsinyültek volna, hogy hét új libacomb sem tett volna ki egy régit. No és a cicájából micsoda egércirkuszba való mutatványos állatocska lett volna, ha cicácskának nevezi!

Szűkszavú lett az addig bőbeszédű, nyelves Éva, ami nagy büntetés a sorstól egy ilyen leánynak. Ám nagyon félt, hogy szavaival bajt okoz, amíg bűvöletében tartja ez a különös varázslat.

Egy varázslat azonban sokszor olyan uraság, amiről nem sejthető, hogy mennyi benne a furaság. Pusztító háború közeledett a faluhoz. Jaj! Jaj! Romba dőlnek a házak, meghalnak az emberek!

Éva könnyesen, szomorúan simogatta Cincilimincilit, a cicáját:
- Kinek kellett ez a csúnyácska háborúcska?!

Ám ekkor ámuldozni való esemény történt. A katonák nem lőttek tovább, hanem sárgolyókkal kezdték hajigálni az ellenséget. Az visszasárgolyózott. A sárdobálás sem szép ugyan, - de hol volt az általa okozott kár attól a kártól, amit kardok, puskák, ágyúk tudnak okozni! Később a katonák elvonultak. A falu fellélegzett.

A király udvaroncai hírt szereztek a leány bűvös, kicsinyítő hatalmú szaváról. A
király is hiú volt, mint annyi más ember. El akarta ismertetni a leánnyal, hogy ő a Világ Legnagyobb Királya. No meg szolgálatába akarta állítani a leányt.
A leány "királyocska", "katonácskák", meg "lovacskák" szavai után azonban oly picike lett a faluhoz közeledő sereg, hogy talán még ma is csak félúton vannak visszafelé, és félelmük most sem fél.

Fontos felfedezés: a szűkszavú leányt is kedvelik olykor a legények, különösen, ha olyan gyönyörűszép, mint Éva. Ám a leány egyik legényt sem bátorította. Miért? Nagy oka volt annak: az a másik varázslat, amely a vándorlegény-varázslónak adta a leány szívét, - a szerelem!

Hanem a varázsló sem járt jobban, csak ugyanilyen jól. Mindenre volt varázslatos bűvigéje, de a szerelemre mégsem. A kicsinyítés nem hat a szerelemre, ha egyszer már ott van a szívben.

Egy napon kit lát a leány a kertkapuban? A vándorlegény varázslót, de az már
nem legénykedett varázslótudományával, hanem így szólt:

Kedves Éva Kisasszony!
Bocsásson meg, s marasszon!
Szamár voltam múltkor, nagy.
Ám ne legyen harag-nap!
Most már én másként mérek,
s eprestortát is kérek!

Éva elámult, de nem sokáig bámult. Kinyitotta a kertakaput, olyan szívélyes-mosolygós arccal, hogy varázsló egyből látta: jókor érkezett. Kapott eprestortát,
beszédes bocsánatot. A leány elvesztette kicsinyítő hatalmát, aminek igen örült, de a varázsló csókjainak ezerszer jobban. Megkérték a kezét, ő pedig egyből odadta, kettőből már a lakodalmukon lakomáztak. Ikreik születtek: egy kisfiú, egy kislány. A gyermekek növögettek. A leányka nagyon jó kisleány lett, a kisfiú pedig olyan, mint a legtöbb kisfiú: hol nagyon jó, hol csak egyszerűen jó, hol kissé csintalan, hol nagyon csintalan. A nagyon jó kisleányra is ráragadt olykor a fiúcskától egy kis rosszalkodás-féle, olyasmi mint a struccvarázsló versike. Elmondanám, de félek, hogy a struccá nőtt csirkemadarat azután majd nem tudjátok visszavarázsolni, és csúnyán megcsípi az orrocskátokat!