Őzlepkék szálltak alkonyi szemekre.
Néztem e szelíd ötvösremekekre.
Míg szárnyuk barnán szikrázott, egészen
eltűnt a kék a kéken túli kékben.

Az erdőszélen csend és szabadság volt.
Aranyfácán bíbor tükörre lángolt.
Egy árny szaladt, nyúlt, felfülelt merészen,
s társakra lelt a tücsökhangú égen.

Az alkony ment: bíborköntösű isten.
E földi létről nem sejtett semmit sem.
Hitte: az utak mind hozzá vezetnek,
és ő a vége minden végtelennek.

Kis dombokon a fű a holdat várta.
Lassan ballagott sötétlő bogárka.
Minden közel volt, s mégis minden messze.
Minden úttalan új útját kereste.

Én jól tudtam: az én utamnak vége.
Nincs már, s talán nem is volt messzesége.
Hajlongó fű felfénylő holdra hajlott.
Bogár csodálta most az égi sarlót.

Egy hang kiáltott át a hangtalanba:
sebzett madár szívekbe vájó hangja.
A fekete fű fehér holdra hajlott.
Bogár ballagta át az égi sarlót.

Csillagfényben lengett hangtalan ének,
s égig zengtek a csöpp tücsökzenészek.
Voltam, s nem voltam, álomban és ébren
kis tücsök-létből hangtalan zenéltem.

Fehér kezek ujjhegy-játéka intett.
Átderengte felfájó éveinket.
Bíbor isten helyett holtszemű isten
nézett le ránk, és nem sejtett semmit sem.

Nem sejtette, hogy minden, minden látszat:
az út, idő, a fény, gőg és alázat,
a fűárnyék a dombról holdra hajlón,
s hogy földi bogár ballag égi sarlón.