Dilidúl császár nagy vadászatot rendezett. Hosszú sorban vonultak büszke paripáikon, arany-, ezüst- és gyöngyházdíszítésű puskáikkal a fenséges úr vendégei. Hajtók százai indultak neki az erdőnek csörgő-zörgő szerszámaikkal, hogy a császár és kísérete elé kergessék a vadakat.

A császár Mukidilit, kedvenc majmát is magával vitte a vadászatra. Mukidilin is díszes vadászruha volt, fején fácántollas kalap. Még gyönyörű puskája is volt, igaz, töltetlenül, mert azt azért a császár sem akarta, hogy Mukidili valakit lepuffantson a vendégei közül. Így a majom csak megnevettette az előkelő társaságot, amikor a vadászokat utánozta.

A vadászat lázában a császár megfeledkezett Mukidiliről. A majom, kezében a puskával, szörnyű makogással egy őzikét kezdett el kergetni. Az elfutott volna előle, de menekülés közben beleesett egy kiszáradt erdei kútba. A kút már nem volt mély, mert a belehullott sok levél, ágdarab, valamint az esők által belemosott föld félig már megtöltötte. Az őzike ki tudott volna kapaszkodni belőle, de valahányszor ez már majdnem sikerült neki, a kút melleti bokor mögül előugrott a lesben álló majom, és nagy élvezettel visszalökte. Jól kitanulta a gonoszkodást Dilidúl császár udvari majomiskolájában!

Egy sündisznó mindezt látta. Így szólt a kútban szomorkodó őzikéhez:
- Neked már véged, barátom! Nincs reményed arra, hogy kijuss a kútból, mert itt van ez a könyörtelen, szívtelen majom!
- Amíg élünk, remény is van! Így tartja a mondás - válaszolta az őzike. Te is megmentőm lehetsz! Szúrd meg a majmot, hátha akkor elmegy innen!

A sündisznó a majom elé cammogott. A majom, mivel még sohasem látott sündisznót, lehajolt, hogy közelebbről megtekintse, megszagolja. A sündisznó tüskéivel hirtelen úgy megszúrta a majom orrát, hogy a seb vérezni kezdett. A sértődött majom elfutott a császárhoz, hogy bepanaszolja, börtönbe juttassa a sündisznót.

Amikor a majom a császár elé került, már vége volt a vadászatnak. A császár Mukidili panaszos össze-vissza makogásából csak annyit értett meg, hogy kedvenc majmának orrát megszúrta valami. Az udvari orvos a császár parancsára enyhítő kenőcsöt kenegetett a majom becses orrára, az udvari szakács pedig egy ezüsttálon finom csemegéket tett a pórul járt elé. A majom hamarosan kutat, őzet egyaránt elfelejtett. A sündisznóra sokkal tovább emlékezett, gyakran emlegette is, ilyenkor egyszerűen csak disznónak nevezte.

Az őzike köszönetet mondott a sünnek, és hozzátette:
- Te voltál az igaz szívű megmentőm, de, furcsa módon, akarata ellenére, ez a gonosz majom is hozzásegített a megmeneküléshez, mert ha békén hagy, és idő előtt kiugrom a kútból, futás közben minden bizonnyal a vadászok prédája leszek, mint annyi erdei testvérem!