Volt egyszer egy csinos, elől-hátul gömbölyű, kedves leány. Rózsikának hívták.

János egy faluban élt Rózsikával. Becsületes, jóképű legény volt, és igen belehabarodott a leányba. E belehabarodásban része volt Rózsikának is, mert az eleinte félénken udvarló legényt igencsak bátorította. Ez oda vezetett, hogy egy napon János elindult Rózsikához, leánykérőbe.

Senki sem sejtette, hogy e leányba más is belehabarodott: egy magát daliásnak gondoló ördög. No ördögszemmel nézve lehet, hogy délceg volt, de emberszemmel fizimiskáját inkább csak a koromsötét éjszakában lehetett elviselni.

No ment ez a János, leánykérőbe. Kivel találkozott? Éppen ezzel az ördöggel! Az ördög elfecsegte, hogy leánykérőbe megy. Kihez? No hát Rózsikához! Ő már többször megleste Rózsikát. A leány ugyan még nem látta őt, - de ha meglátja: egyből beleszeret, kettőből már viheti is feleségnek, a pokolba.

Hű! Nagyot ugrott János szíve a féltékenységtől. Ám nem árulta el, hogy ő is ez ügyben jár. Mentek együtt. Megéheztek.

- Szedjünk gombát! - javasolta János. Az ördög azt hitte, hogy minden gomba ehető, pedig dehogy! János látta, hogy az ördög hánytató gombákat is szedett. Megsütötték a gombákat, mindegyikük ette a magáét. Egy idő múltán az ördög rosszul lett, hányt, több útjába kerülő bokrot leokádott. Az egyik bokor alatt még egy ott meglapuló nyulat is.

- Gyenge a te gyomrod, barátom! - mondta neki János. Nagy baj ez, mert Rózsika imádja a gombás ételeket!

Az ördög mérgesen megvakarta a saját, igen szőrcsomós fejebúbját.

Hamarosan diófához értek. Az ördög, a legény tanácsára, mind lerázta a diót. János meg valamennyit feltörte. Úgy tett, mintha a dió héját enné, valójában azonban a dióbelet fogyasztotta el, a dióhéjakat pedig az ördög elé tolta. Annak az, érthetően, sehogyan sem ízlett, forgatta a szájában, majd pedig kiköpte.

- Fura a te ízlésed, barátom! - figyelmeztette János. Nagy kár, mert Rózsika igencsak szereti a diót!

Az ördög erre bosszúsan legyintett.

Mentek tovább. Találtak egy szelídgesztenye fát. János ügyesen a szomszédos vadgesztenyefa termését is belesöpörte a tarisznyájába. Amikor a gesztenyéket megsütötték, a jóízű szelídgesztenyéket János mind magának tartotta meg, a vadgesztenyéket pedig az ördögnek adta. A pokolfajzat nem értette, hogy János miért lakomázik oly vígan a gesztenyékből. Ő undorítónak találta ezeket, alig nyelt le belőlük egyet-kettőt.

- A sült gesztenye a legfinomabb csemege! - mondta neki János. Rózsika rajong érte!

Az ördög megvetően belerúgott a levegőbe. Kezdett kissé bizonytalanná válni Rózsikához fűződő érzelmeiben.

Végül megérkeztek Rózsikához. Az ördög dörgő ágyúhangon rögtön megkérte a leány kezét. Rózsika majdnem elájult ijedtében. Csak az tartotta benne a lelket, hogy János bíztatóan rákacsintott.

- Rózsika, - mondta János az ördögnek - mindkettőnket szívesen lát vendégül. Téged, úgy látom, jobban kedvel, no és te magas rangú, előkelő vendég vagy, ezért megtiszteltetésül a háztetőn alhatsz, a kéményen át pedig magadba szívhatod az alvó leány testének pompás virágillatát. Nekem, sajnos, az istállóban kell aludnom, a szalmán, de hát majd ott is elleszek valahogy.

Beszéd közben János egy hosszú kötél végét észrevétlenül az ördög lábára kötötte.

A pokolfi kissé megnyugodott. Úgy gondolta: Rózsika biztosan szívesen nyújtja kezét egy olyan délceg és gazdag ördögnek, mint ő. Felkapaszkodott a háztetőre, és büszkén bámulta a holdat. Rózsika közben úgy tett, ahogyan János javasolta neki: begyújtott a kályhába, és minden felesleges kacatot, hulladékot, ringyet-rongyot, kulimászos kalimászt a tűzre dobott.

Az ördög orrát facsarni kezdte a bűzös füst, és bár hasonló élményben a pokolban is gyakran volt része, kezdte úgy vélni: kissé furcsa virágillat lehet az, ami itt a kéményből kijön. Ez volna Rózsika testének illata?!

János közben az ördög lábáról lelógó kötelet egy igen nagy, sózott hallal teli hordóhoz kötötte, majd pedig meglökte a hordót. A mozgásba lendült hordó megrántotta a kötelet, az ördög leveszekedett a háztetőről, és úgy megütötte a lábát, hogy alig tudott talpra állni. A háztetőről való zuhantában kinyílt óriási, tömött pénzeszacskója, szerteszét repült belőle a sok arany, de ezt nem vette észre.

- Rózsika! - üvöltötte az ördög. Ne haragudj, de meggondoltam a dolgot! Mégsem veszlek el feleségül! Inkább azt a csinosszarvú ördöglányt veszem el a pokolban, aki a múltkor tüzes patkót ajándékozott nekem!

Rózsika a boldogságtól alig tudta mímelni a bánatot. Örült, hogy megszabadult az ördögtől, rohant Jánoshoz és a nyakába borult.

Hamarosan János felesége lett. Addig is szorgalmasak voltak, de attól fogva imádtak a ház körül mindenféle munkát. Nem is csoda! Hol a disznóólban találtak egy-egy aranyat, hol a szilvafák környékén, hol pedig a veteményeskertben. Az ördög pénzeszacskójából még a szomszédba is jutott arany. Bözsi néni, a szomszédjuk, csodálkozva mutatta, hogy mit kapart ki kedvenc tyúkja a baromfiudvaron: vastag aranypénzt, amelyen valamiféle bajszos király szigorú képe volt látható.