Össze meg vissza beszél a múlt,
csetlik és botlik alatta az út.
Hív, hogy kísérjem,
óvatosan felcsatolja a láncokat,
csörgésük ad ritmust az útnak.
Szomorú ez a társulat.
Folyton mutogat, hátrafelé,
néha ügyesen ránt egyet a láncon,
majd szaladni kezd előlem,
- kiáltozhatok, hogy várjon.
Ha esnénk, együtt kéne megcsókolnunk a földet,
amin járunk,
de a lépésekre kínosan ügyel,
elosztja, hogy
néha,
kicsit
fájjon.
Beszélni nem nagyon lehet vele,
folyton hátat
mutogat.
végül is ez a sajátja,
fura is lenne tőle
egy szembenézős
mozdulat.
Megállni nem tud,
felpörgetett gyorsvonat.
Egyetlen dolgot nem tehet meg,
hogy itt, a jelenben marad.