A tájat még sokáig látjuk, látom:
Szilvike lepkét űz, s Fanny a fán.
A fényképsor múlt időt visszafénylett
csöppnyi faház semmi-kis teraszán,

s habár ölelt mulatságos szegénység,
éreztem: nincsen nálam gazdagabb.
Orgona-békén lilán átderengett
öröklétet álmodó pillanat.

Tavasz-hegyek közt előttünk a nyár állt,
s a föld-kezekben csend volt és meleg.
Itt-ott tulipán kelyhe felpiroslott,
és simogattak fehér énekek.

Szilvike arca volt minden tükörben:
közel-távol gyönyörű messzeség.
Ha Szilvi szólt, csillag-lelkű szavakkal
varázs-valóság mondta a mesét.

Fanny elfutott, Szilvike utána,
s mentünk velük az ingó kéken át.
Arra gondoltam: végtelent a Szépség
ott rejt magában, ébredő csodát.

Tudom: csak kérdés van és válasz nincsen,
s minden szirom múltba hulló halott,
s oly mindegy szólt-e vers szívhez, szívekhez,
vagy csupán csak szívmélyben hallgatott.

...de mégis, akkor - tavaszt nyár karolt át,
s hozzánkszegődtek fehér énekek,
s nyakamban Fanny, ravasz kicsi angyal:
az Égi Lány ujjongott, nevetett.