Megszólította egyszer a róka a magasban lebegő, "szitáló" vércsét:
- Tisztelt Sas Úr! Van egy ajánlatom! Vadásszunk együtt, és osszuk el a zsákmányt! Te fent vagy úr, a levegőben, én itt a földön teszem-veszem a dolgom. Ketten együtt többre mehetnénk.

A vércsének tetszett, hogy sasnak nevezték, pedig hol volt az ő kis termete, csőre, karma a sasétól, még ha ügyes galambvadász volt is! Beleegyezett.

Azidőtájt a róka bundája még nem volt vörös, csak kissé sárgásbarnás, hasonlóképpen a vércse tollazata is.
A róka azonban már akkor is ravasz volt és, persze, a vércse gondolkodása is messze esett az ártatlan baromfinépségétől.

Megosztott néha a vércse a rókával egy-egy levegőben elkapott galambot, a róka is olykor nagy nyájaskodások közepette egy-egy ürgét vagy mezei egeret. Ám mind gyakrabban lehetett látni, - már annak, aki figyelte! - hogy a róka előszeretettel bújik be a mezőszéli bozótosba. Zsákmányát legtöbbször ott fogyasztotta el, egyedül, dehogy gondolt az egyezségre!

A vércse sem volt különb nála. Ő meg rendszerint a Kopaszhegy mögé vitte az elfogott galambokat, ott lakmározott belőlük, a róka nélkül.

No de szarkamadár is van a világon! Itt is csörög, ott is csörög, itt is fecseg, ott is fecseg. Fülébe jutott a vércsének, hogy becsapja őt a róka. Előbb a fülébe jutott, később a szemébe is, mert tulajdon szemével látta, megfigyelte. Na megállj, te róka!

Hanem a róka már hasonló felháborodással várta őt a Kopaszhegy mögött, a galambtollas hely közepén. Mindkét csaló úgy viselkedett, mintha ő maga csak jámbor kis mezei virág volna az ügyben.
Szidta a róka a vércsét iszonyú haraggal, mint a bokrot. A vércse még indulatosabban vijjogott:
- Te vagy a csaló, értsd meg! Értsd meg!

A nagy méregbe úgy belevörösödtek, hogy még a róka szőre és a vércse tollruhája is vörös lett. Úgy is maradt.

A róka szeme is, amelyikbe a vércse belecsípett, vörös, de az három hét múlva begyógyult. A vércsének is kinőtt az a farktolla, amelyet a róka fogai között otthagyni kényszerült.