Egy kerti veréb lelkiismeret-furdalás nélkül csipeget az érett gyümölcsből. Utána leszáll a fáról, hogy a kutya tányérjából lopjon. Főként azért, hogy bosszantsa a kutyát. Nem fél ugyan tőle, mert kutyával nem lehet verebet fogatni, akkor sem, ha az eb nagyon örül, viszont nem szereti a kutya ugatós hangját.

Koldulni viszont a kerti veréb nem megy oda a kert gazdájához. Nagy ritkán, persze, akad kivétel, mint például Jókai Mór híres verebe, de az főként azért tett ilyet, mert be akart kerülni az irodalomba.

Egy időben gyakran utazgattam vasúton, mivel - átmenetileg - ingyenes utazási igazolvány lapult a zsebemben, és féltem, hogy a vasúttársaság megsértődik, ha alig használom. Éppen az egyik állomás előtt ültem a padon, amikor közvetlen közel jött hozzám egy igen életrevalónak látszó veréb. A verebek hozzátartoznak az állomások megszokott képéhez. Ott vannak mindenütt: a peronokon, a sínek között, sőt, még a fedett pályaudvari csarnokokban is vidáman szemfüleskednek.

Az említett veréb csak abban különbözött picikét a többi állomásverébtől, hogy még náluk is bátrabban nézegette azt a nagy sóskiflit, amit, alkalmi fényűzésként, magamnak vásároltam. Amikor enni kezdtem, szinte kinézte a számból.

Rászóltam:
- Kérsz belőle?
- Csipcsirip! - mondta a veréb. Ez verébnyelven, - amelyik sokkal értelmesebb, könnyebben megtanulható, mint például a francia - annyit jelent: kérek.

Dobtam neki néhány morzsát. Mindegyiket gyorsan felcsípte. Egyiket - ez is merészségére vallott! - majdnem a cipőm orráról.
Szürke kis veréb vagyok magam is, aki nem érzi jól magát ebben a hivalkodó papagájvilágban. Gondoltam: miért ne beszélgessek el ezzel az önérzetes kis koldussal? Azt tudakoltam tőle: milyen az élete itt, a beérkező fénylőszemű mozdonyok, villanó sínek, füstös-kormos állomásördögök, és megriadt, siető, vagy közönyös arccal várakozó utasok között.

- Nem valami változatos! - panaszkodott a veréb. Múlt évben ugyan kigyulladt egy raktárhelyiség, és abban, szerencsére, két vasutasmacska is bentégett mire a tüzet eloltották. Többnyire azonban az unalmas, megszokott nyüzsgés mindenütt. Élelmezésünkre viszont nem panaszkodhatom: akad itt elhullajtott zsemlyemorzsa, pattogatott kukorica, kiflivégecske, nyáron még egy-egy fagylalttölcsér maradványa is. Sok utas megszán minket, ha koldulunk, de ezen felül is találunk ezt-azt. Legjobban annak örülünk, ha a vonat késik! Akkor a papák-mamák elkezdenek unatkozni, csemetéik még jobban, és a csemeték végül vetetnek a mamával-papával-nagymamával valami csemegét. Addigra viszont megérkezik a vonat, és a gyerekek izgatottságukban földre ejtik a csemegét, vagy annak egy részét. Intézd el, hogy a vonatok gyakrabban késsenek!

Elmosolyodtam:
- Én intézzem el?! Nincs nekem ehhez semmiféle hatalmam! Ám késnek a vonatok, ne félj, nélkülem is! Nem szoktad hallgatni a hangosbemondót?!
- Szoktam! - felelte sértődötten a veréb. Én is onnan tudom meg, hogy ez vagy az a vonat késni fog. Akkor már nagyon figyelek arra, hogy hol, milyen ehető dolgot vásárolnak az unatkozók!
- No és kit szeretsz leginkább az itt megforduló emberek közül?! - faggattam a verebecskét.
- Kit is? Leginkább a hisztis, nyafogós, elkényeztetett papa-mama-kedvence gyerekeket szeretem! Ők azok, akik, ha kapnak, például, egy sajtosrudat vagy csokoládés ostyát, felét földre morzsázzák, a végét pedig eldobják. Így nekünk, verebeknek, bőven jut belőle. Az öreg néniket és bácsikat is szeretem, mert remeg a kezük, és így, amikor esznek, nagyon morzsáznak, le-leejtenek egy-egy szájukba szánt falatot. Viszont az is igaz, hogy ők általában szegények, nem kalácsot vagy más finomságot esznek, hanem zsíros-, meg lekvároskenyeret. A már dűlöngélő borosembereket viszont nem szeretem, mert azok már minden pénzük elköltötték italra és, ha nagyritkán vesznek is egy virsliskiflit, vagyis hotdogot, ott szaglászik nyomukban a virslivadász kutya. Ha elejtik, az eszi meg. Téged sem szeretlek valami nagyon, mert egyre csak beszéltetsz-beszéltetsz, csiripeltetsz, de alig adsz valamicskét a sóskiflidből!
- Bocsánat! - mosolyodtam el. Itt van még néhány darabka! Egyél! A lakásod hol van?

A veréb előbb gondosan felcsipegette a morzsákat, utána válaszolt:
- Innen nem messze, a vasúti főraktár padlásán. Öreg, kissé már romos épület, de nekünk éppen így jó! Intézd el, hogy ne hozzák rendbe!

Nevettem:
- Minek nézel engem?! Valamiféle nagyhatalmú fővasutasnak?! Nincs nekem ehhez hatalmam, de ne félj, nem valószínű, hogy egyhamar rendbehozzák! Tele van hasonló, matuzsálem-korú vasúti épületekkel az egész ország... Annyi bizonyos: én nem fogom megírni, hogy hozzák rendbe! Szeretem az ódon hangulatot...

A veréb kunyeráló szemekkel tekintett a kezemben levő kiflivégre:
- Azt viszont írd meg, hogy a macskát, aki bejáratos oda, fogják meg és vigyék el a macskatelepre! Ott pedig nyúzzák meg elevenen! Disznó állat és kegyetlen! Megírod?!
- Szó sem lehet róla! - közöltem a verebecskével. Én szeretem a cicákat! Kis történeteket is szoktam róluk írni a Cicc... Macska Magazinba! Volt egy cicám, bundáján fekete-fehér foltokkal, Donkinak hívtuk...

A veréb rám nézett mérgesen, én pedig az órámra. Felkiáltottam:
- Hű! A mindenit! Amig társalogtunk, elment a vonatom! Nem hallottam azt sem, amikor bemondták, hogy érkezőben!
Izgatottságomban elejtettem a kiflivéget. A veréb gyorsan ott termett, de, mielőtt felkapta volna, még odaszólt nekem:
- Majd elfelejtettem: az izgatott embereket sokkal jobban szeretem, mint a nyugodtakat. Az előbbiek gyakran elejtenek valamit, ami nekünk értékes. Sajnos, múltkor Mancinak, a barátnőmnek, egy nénike fél kiló kenyeret ejtett a lábára. Még most is sántít szegényke... Szóval: le a hidegvérrel!, - de ez a jelszó neked már, amint látom, szükségtelen! Így hát téged is szeretnélek, ha nem kedvelnéd a macskákat!

Berobogott egy vonat. Ez már, persze, nem az enyém volt, másoké. A verebecske fogta a kiflivég-darabkát és köszönés nélkül elrepült. Úgy látszik ezt a cica-dolgot nagyon mellreszívta.