Feltöltve: 2010-05-08 11:00:15
Megtekintve: 6008
Mily csillag játszik...
A fák kérge örvénylett. Kék madárhad
szállt el, fémesen villogtak a szárnyak,
és mélybe hullt, és mélyből jött a fényben
minden a Kút könnyes álmú szemében.
Kutak szemében, s túlfáradt szememben
oly elhaló minden. Amit szerettem
mind mélybe hull, és mélyből jön a fényben
a volt-emlék kihűlt éjfeketében.
Álomkutak, dúszölden mohos bánat!
Bohóckodik az illat. Csend-vasárnap.
Virág dől át álmon és kerítésen.
Szépség fürdik habos felhőmesében,
s elfúl minden panaszszó: csillag ujja
ajkunkhoz ér és csitít újra s újra,
s az ég ragyogja - felhős, fehér szépség -
idők, utak elképzelt messzeségét.
Ráhajtom fejem titkok mellkasára,
de beteg sóhaj súgja bent: hiába,
mert zár kattanhat, s lehet kéz kilincsen,
titok marad a Van, titok a Nincsen,
s az is titok: csillag csillogó ujja
miért csitít, ér az ajkunkhoz újra,
s miért játszik e csillag nappal-éjjel
fehérrel éppúgy, mint feketeséggel.
Egy zongora szól. Lépcsők elszaladnak.
Törpe bámul, pirossapkás. Az ablak
négyszögében a Csizmás Kandúr ásít,
s mert óriásra gondol, - óriásit.
A felhabzó fehér hóláng-mesében
csillag-titok. Csillag játszik, s a fényben
fémesen villan múltba át madárhad,
s ring kút-szemekben halk, homályos bánat.
Szememben is könny. Kezem a kilincsen.
Nyílik az ajtó. Rámköszön a Nincsen.
Elmondhatom majd: tél előtti őszben
a Nincsennel teáztam, elidőztem,
s hiába. Később lépcsők elszaladtak,
s habár mosolygott, bezárult az ablak.
A törpe eltűnt, s úgy elvitte titkát
miként fején a bámész, piros sipkát,
s titok maradt a Titok, s vele minden
kinyithatatlan ajtó, zárja-nincsen,
s a Nagy Varázsló sem mondta, míg ment el:
mily csillag is játszik el életemmel.
szállt el, fémesen villogtak a szárnyak,
és mélybe hullt, és mélyből jött a fényben
minden a Kút könnyes álmú szemében.
Kutak szemében, s túlfáradt szememben
oly elhaló minden. Amit szerettem
mind mélybe hull, és mélyből jön a fényben
a volt-emlék kihűlt éjfeketében.
Álomkutak, dúszölden mohos bánat!
Bohóckodik az illat. Csend-vasárnap.
Virág dől át álmon és kerítésen.
Szépség fürdik habos felhőmesében,
s elfúl minden panaszszó: csillag ujja
ajkunkhoz ér és csitít újra s újra,
s az ég ragyogja - felhős, fehér szépség -
idők, utak elképzelt messzeségét.
Ráhajtom fejem titkok mellkasára,
de beteg sóhaj súgja bent: hiába,
mert zár kattanhat, s lehet kéz kilincsen,
titok marad a Van, titok a Nincsen,
s az is titok: csillag csillogó ujja
miért csitít, ér az ajkunkhoz újra,
s miért játszik e csillag nappal-éjjel
fehérrel éppúgy, mint feketeséggel.
Egy zongora szól. Lépcsők elszaladnak.
Törpe bámul, pirossapkás. Az ablak
négyszögében a Csizmás Kandúr ásít,
s mert óriásra gondol, - óriásit.
A felhabzó fehér hóláng-mesében
csillag-titok. Csillag játszik, s a fényben
fémesen villan múltba át madárhad,
s ring kút-szemekben halk, homályos bánat.
Szememben is könny. Kezem a kilincsen.
Nyílik az ajtó. Rámköszön a Nincsen.
Elmondhatom majd: tél előtti őszben
a Nincsennel teáztam, elidőztem,
s hiába. Később lépcsők elszaladtak,
s habár mosolygott, bezárult az ablak.
A törpe eltűnt, s úgy elvitte titkát
miként fején a bámész, piros sipkát,
s titok maradt a Titok, s vele minden
kinyithatatlan ajtó, zárja-nincsen,
s a Nagy Varázsló sem mondta, míg ment el:
mily csillag is játszik el életemmel.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!