Egy résre nyitott ajtó,
amelyen a napfény
egy mozdulatlan, alvó,
merev hídként betér.
Pedig valójában
egy foton áradat,
mely úgy jár a szobában,
hogy mozdulatlan marad.
De tompa, lassú szemünk
ebből mit sem észlel.
Hiába képedünk,
hogy mily isteni ésszel
áldott meg minket a Sors,
Jahve, Isten, Allah,
Visnu, s talán a sor
a végtelenbe ballag.
Minden elme mélyén
más-más isten kereng
mikor az Én elméjén
a misztikumba mereng.
Egy betévedt fénysugár,
mint sorsküldte rorshach-teszt.
Ha a könyvespolc kopár,
hát jobb híján olvasd ezt.
Hiszen ki tudja, mi vár
ebben az álomkönyvben,
hol a világ messze száll,
s mint illó árnykép rebben.
Elszakad a való fonál,
s a szökött gyöngyszemekben
tengernyi világ rezonál,
s mind a többinél szebben.
E fiktív rengetegben,
átlényegült lényed
a belső, lelki élet
olyan útjára téved,
ahol állva nem érted
(és tán nem is érdekel),
hogy lelked szerte széled,
vagy egy cél vezérel el
az utad végéig.
Erre tán az felel,
ha eljárod végig
az életed táncát.
S meglehet, hogy tévhit,
hogy ez a botló pár láb
úgy táncol,
ahogy a világ dalol.
Hisz minden percben átvág
a vágytól
feltüzelt kés valahol
a dohos életponyván
egy neki tetsző részt.
S a felvillanó kést
nem látod, csak érzed.
S te szabdalt tested nézed
sápadtan, s nem érted,
hogy mi játszik így veled.
Némán elviseled,
hisz nem is tehetsz mást,
mint szó nélkül lenyeled
a jó, s rossz sorscsapást.
S csak az újabb kikelet
vidám fényére vársz,
s a tortából egy szelet
édes ízre vágysz.