Egyszer egy gazdaemberhez alkonyat után bezörgetett az ördög:
- Hé, te gazda, add oda a szamarad, viszem a pokolba! Van közöttünk egy tudós, könyvbogarászó ördög, az azt mondta, hogy a szamár szép fülű állat, el tud húzni egy kis kocsit, és a húsa is igen jó.

A gazda megijedt, de olyasféle ember volt, hogy minél inkább megijedt annál inkább vágott az esze. Kissé remegő hangon bár, de így szólt az ördöghöz:
- Nem való a szamár a pokolba, rosszul gondolja a te tudós ördögöd. A szamár többnyire jámbor jószág, de ha megmakacsolja magát, nem megy tovább, nem hallgat senkire, a végén meg úgy végigvágtat a hátadon, hogy a bőröd bánja.

Az ördög csak ragaszkodott a szamárhoz. A gazda azt mondta, hogy elkíséri őket a pokol bejáratáig. A pokolfajzat egy hosszú kötélen vezette a szamarat. Közben koromsötét lett. Amikor a faluvégi sziklás dombhoz értek, a gazda kioldotta a szamár nyakában levő kötelet és egy nagy sziklához kötözte, a szamarat viszont egy távolabb levő körtefához. Az ördög rögtön észrevette, hogy nem akar tovább menni a szamár. Nagyot ordított, és elkezdte húzni a sziklát, amelyet a szamárnak hitt. Az ördög hangjától megijedt szamár buzgón iázott a vadkörtefánál. A pokolfi egyre mérgesebb lett, mind vadabbul rángatta a sziklát a sötétben. Egyszercsak akkorát rántott rajta, hogy a szikla nekiindult a domb lejtőjén, végiggördült az ördögön, belenyomta a földbe, majd eltűnt valahol a patakmenti bokrok között.

Az ördög sebes háttal, szikrázó szemekkel mászott ki a földből, és dühösen mondta a gazdának:
- Igazad volt! Ilyen komisz állat, mint a szamár, nem való a pokolba! Megyek és jól meghúzom a tudós ördög veres füleit!

A gazda megkönnyebbült, hazaballagott. Azt hitte, hogy nem látja többet az ördögöt. Rosszul hitte. Egy évre rá megint bezörgetett az ablakán:
- Hé, gazda, adj nekem tyúkot, hadd vigyem a pokolba! A pokolbéli könyvbogarászó ördög az állítja, hogy tojást tojik, és a húsa igen ízletes. Én még sohasem láttam tyúkot, mutasd meg, add ide a tiédet!

A gazda megijedt, de igyekezett nyugodt hangon figyelmeztetni az ördögöt:
- Jaj! Nem való a tyúk a pokolba! Rosszul tudja a te könyvmoly ördögöd! Nagyon veszélyes állat a tyúk! Én is kint tartom a tyúkomat az erdőben, annyira veszedelmes. Ha hozzányúlsz, a szemed bánja, mert a tyúk nagyon harcias állat!

Az ördög ragaszkodott a tyúkhoz. A gazda elvezette az erdő mélyébe, ahol egy iszonyúan magas fa tetején sasmadár ült a fészkében, a tojásain. A gazda rámutatott a sasra:
- Ott van a tyúkom, de mégegyszer figyelmeztetlek: veszélyes állat!

Az ördög elkezdett felfelé mászni a fán, hogy megfogja és lehozza a tyúknak hitt sast. A sas azonban ezt nem várta be, és a fára mászó ördög fizimiskáját erős csőrével, karmaival úgy megrongálta, hogy alig lehetett ráismerni. A végén kampós csőrével az ördög egyik szemébe csapott. Erre a pokolból jött kínjában elengedte a fát és leesett.
Amikor egy kis szünetet tartott a jakgatásban, így nyöszörgött a gazdának:
- Igazad volt! Ez a pokolravaló tyúk nem való a pokolba! Megyek haza, és azt a tudós ördögöt mindkét szarvammal háromszor megdöföm!

A gazda most már holtbiztos volt abban, hogy az ördög nem tér vissza többé. Ám élő ritkán lehet valamiben holtbiztos. Elgurult két kerek esztendő, és megint bezörgetett a a gazdához az ördög:
- Hé, te gazda! Add nekem a tehened! Szükségem van rá a pokolban. Azt mondta az a könyvfaló tudós ördög, hogy a tehén finom tejet ad, no meg húsából is pompás pecsenye süthető!

A gazda elkezdett jajgatni, mint akitől valami rettenetes dolgot kértek:
- Jaj, jaj, jaj! Ne kívánd ezt tőlem! Olyan borzalmas, félelmetes állat, mint a tehén, dehogy való a pokolba! Hazudott a te tudós ördögöd. Én is egy barlangban tartom a tehenem, a hegyek között, úgy félek tőle! Nem tejel az, még az ördögnek sem! Egyszer hozzányúlsz, százszor bánod!

Az ördög ragaszkodott a tehénhez. A gazda nagy sopánkodással, sűrű figyelmeztetések közepette, elvezette az ördögöt egy medvebarlanghoz, amelyben éppen anyamedve lakott, két kis medvebocsával.

Az ördög bemászott a barlangba, de a gazda kint maradt. Sötét volt a barlangban, de az ördög buzgón tapogatott ide-oda. Sikerült is kitapintania a medve orrát.

A medvék nagyon kényesek az orrukra. Nemigen viselik el az orrtapogatást. Az anyamedve erős, hegyes fogaival rögtön elkapta az ördög kezét, és úgy megropogtatta, hogy a sátánfajzat mindent inkább kívánt volna már kínjában, mint ilyen tehenet. Persze, az ördög sem maradt adósa a medvének, de a medve különösen veszélyes akkor, amikor kicsinyei vannak. Egy darabig ördögordítás vegyült a medvebömbölésbe. Végül az ördög kimászott a barlangból. Előbb a sebeit nyalogatta, majd tövestül kihúzott dühében egy kisebb fát, és így szólt a gazdához:
- Igazad volt! Ilyen tűzrevaló, borzalmas állat, mint a tehén, nem való a pokolba! Látod ezt a fát?! Ezzel verem ki annak a hazudós tudós ördögnek a fenekét, de nem egyszer-kétszer, hanem sokszor! Csak azt nem tudom, hogy ez a zörgős zacskó, amit a pokol bejáratánál találtam, a pokolba való-e, vagy jobb, ha itthagyom?

A gazda megnézte, hogy mi van a zörgős zacskóban. Látta, hogy tele van drágakövekkel. Most kezdett csak el jajgatni igazából:
- Jaj! Jaj! Jaj! Ezek a Nagy Szemkivájó Tyúkmadár tojásai! Ezekből a tyúknál százszor veszedelmesebb madár kel ki, - már úgy értem: annál a közönséges tyúknál is veszedelmesebb, amelyikkel az erdőben, a fatetőn találkoztál! Fuss gyorsan a pokolba, és többet ki ne dugd onnan azt a szőrös képed!

Az ördögnek több sem kellett. Úgy visszafutott a pokolba, hogy a kergetett nyúl sem gyorsabban.

A gazda pedig már hallotta gyermekkorában a mesék végén, hogy minden jó, ha a vége jó, de ennek az ördöngősen ördögös történetnek az elején maga sem gondolta volna, hogy ilyen jól, drágakövekkel ékesen fog végződni számára!