Felnézel, és fejed fölött
tündöklik az ég.
Fényben úszó, kéklő ködöt
látsz, s a szürkeség
sem a komor kedvben szövött
halotti lepel.
Az élet egy mennyből szökött
létárként lep el.
Gyönyör, tökéj, harmónia,
paradicsom-lét.
Csengő anyagszimfónia
ontja lágy neszét.
Elfelejtkezel magadról,
és megbabonáz,
nem tudod már azt sem hogy hol,
és hogy miben állsz.
A megtorpant zsákút-csorda
alapjainál
az élet, és ősmotorja
folyton komponál.
Érzed, mindenütt ott trónol
a lét-halál harc.
Álmodó lelked behódol,
s érzi a vihart.
Felocsúdva körbenézel,
zord való ölel,
bár elfedve gyöngéd kézzel.
Mégsem tűnhet el
a sok kínnal, szenvedéssel
teremtett remek,
melyből már te is kivésel
egy csöpp porszemet.