Lágyan siklok, nyitott szívem reménnyel fordul feléd
átölel korlátlan lényed, ejtem teljesség szerét
lelkem örömtáncra perdül, hívsz, csábítasz, élvezed
túl sok a jó… összeomlok. vársz mert mind megélheted.

Rémálmokba merevedem, dobál most a gyötrelem
kiút kéne, körülnézek, lényed lágyan ring velem.
Feléd nyúlok, s te megragadsz, extázisnak vélhetem,
ám én újra visszahullok, elkapott a félelem.

Elnézően, s talán büszkén nevet rám a pillanat
megragadom ruhád szélét, nyugodtan hagyod magad.
Vadul mászok föl és följebb, szorításom gyötrelem
lágyan tükröt tartasz elém, ijedten hanyatt esem.

Szemem szélén könnyek gyűlnek, bocsánatod kérlelem
te azonban büszkén nézel: Tanulj. Ha kell, esztelen.
Remény hangja csendül bennem, tükröd kérem félszegen
belenézek, lelkem csitul, hisz a világ jött velem.

Testem, mi a testetlenség, létező mely sose volt
csend, mely fülembe robajlik, élő, aki mégis holt.
Tűznek jeges fuvallatja, lélek bőrön bordát rág
féreg, ami éppen lepke, szemem immár nem ver át.

Végre értem. Szólok halkan, büszkeségem végtelen
visszaadom hát a tükröt, s látom mit hoz életem.
Táncolok a szűz porhóval, virág dalol füvön át
kilépek a langy napfényre, s megértem mi hevet ád.

Ennyi? kérdi lelkem része, Ez mind, amit adni tudsz?
Vágyaim tükrét mutatja: Ez a jó út, hova futsz?
Megfordítom hát a tükröt, pillantása megremeg
minden vagyok, és a semmi. Mi más, amit kérhetek?