Ablakomon kimerengve bámulom az őszi éjt
s felidézem azt a percet mikor ajkad számhoz ért.
Angyal ki az égből hozzám, földi létbe érkezett
szíved vajon felfogja-e eszed hol is tévedett?

Szemed, melynek lágy tónusát arany gyűrű szövi át
melynek izzó lobogása kevert oly sok galibát
melytől tüzes, vad mámorban úsztam örök perceket
pillantásod melytől fázok, ha közönnyel rám veted.

Életemnek sok-sok éve nyugodt, tiszta, boldog, szép
jöttél és lelkem folyója vad zúgóvá áradt szét.
Ajkaidnak lágy mosolya, tele áldott derűvel
lelkemet magához hívta, hogy majd együtt vesszünk el.

Mentem, hívott ragyogásod, legyőztem száz szellemet
páros lábbal rúgtam sárba a legszentebb elveket.
Támaszom volt hívó szavad, bársony bőröd illata
és felhőtlen, vad mámorban talált ránk az éjszaka.

Boldogságom teljes volta rózsás felhőkhöz emel
ott azonban mondtál pár szót és a poklot értem el.
Lelkemben az örömforrás melyet évekig kutatsz
olyan most, mint felperzselt föld, üres, fájó és csupasz.

Választásod, melynek oka, jól tudod, a félelem
választ ad-e kérdésemre, vagy megtöri életem?
Angyal, ki az égből hozzám, földi létbe érkezett
szíved vajon felfogja-e eszed hol is tévedett?