Nem szeretem a kampányokat. Egyik formájuk az "egynapos megemlékezés", mint például az Anyák Napja, vagy a Halottak Napja.

A világban divatosak ezek, nyilván hasznuk is van, elismerem, segítenek fenntartani bizonyos emberi értékeket. Ki tudja azonban: káruk nem tetemesebb-e, amikor az emlékezést többé-kevésbé beszűkítik egy ilyen rövid időszakaszba?

Sok minden van egy ilyen "beszűkítésben": vágyak, szomorúság, primitívség, giccsesség, még erőszak és humor is. Igaz, a vágy és szomorúság dominál, legalább is annak, aki elgondolkodik múltbeli-jelenbeli eseményeken.

Igen, erőszak is, mert a társadalom, valamint a szűkebb közösség megköveteli az elvárt magatartást, no meg humor is: ugyan nem mosolygásra késztető egy gondolkodó embernek a sokszor sematikus "megemlékezés", amely - legalábbis a kimondott szavakban - rendszerint az őszinteséget is nélkülözi?

Szüleim meghaltak már. Nem kampányszerűen emlékezem rájuk, hanem minden nap, sokszor. Ilyen gyakran nem szívesen teszem magam elé az emlékképeket, de a dolog nem tőlem függ. Az a bonyolult anyagmozgás kényszerít rá, amit léleknek neveznek, de valójában senki sem tudja, hogy mi a csuda, az sem, aki könyveket ír róla , meg az sem, aki tudatlanságát (a lényeget illetően) tudásnak tünteti fel és így igencsak hasznosítja a világban.

Ez a rövid kis megemlékezés Anyámról csak véletlenül esik egybe az Anyák Napjával, legfeljebb az nem véletlen, hogy most le is írom ezt az emlékezést.

Milyen volt Anyám?

Fiatalon csodaszép, fényképek maradtak fent róla, meg egy olajfestmény is. Ezek tanúsíthatják, hogy igazat írok. Az is igazolható, közvetve bár, mivel a szeretetről nem készülhet fénykép, hogy mennyire szerette családját, Apámat, bennünket, gyermekeit. Ez a szeretet segítette át a családot a második világháború évein, majd az azt követő küzdelmes évtizedeken. Sok más családban is így volt ez, sokban pedig nem vagy nem egészen így. Ám érdemnek mindenképpen érdeme, mint ahogy érdem mindaz is, amivel egy tágabb közösség (ha nagy szót akarnék használni: hazája) érdekeit szolgálta. Nem kell erre utólag elismerés a társadalomtól, - különben, amint Őt ismertem, el sem fogadna ilyet ettől a mai társadalmi rendtől.

Szerettem Anyámat? Igen, egyértelmű a felelet, de gyermekként az ő jót akaró, ám olykor éles, korholó szava hibáimért (vagy az általa hibának véltekért) egyszer-egyszer meg is bántott. Megbántott, annak ellenére, hogy szavainak igazság tartalmát elismertem. Erről így írtam "Miről beszéljünk?" című versemben Apámnak:

"Vagy Anyámról beszéljünk? Újra, s újra
fájjon a szív, ez a nyugtalan urna,
melyben hamvak: emlékek. Ó, a béke
hihetné, hogy szívurna - menedéke?!
Írod: Angyal volt. Ily illemszavakkal
illetheted, - de sohasem volt angyal.
Több, - s kevesebb. Ámde, bárki volt, hol van?
Te elhiszed: e fehér urna-holdban?
Könnyebb Neked, ha a halállal játszol,
s temetőt csinálsz az egyik szobádból?
Szeretett, gyűlölt. Ó, dehogy volt Angyal!
S mire ment volna angyalka-szavakkal
a Kor, amelynek a harc volt az éke, -
s harc a Szépségért Álma, Messzesége?!
/Ő jobban látta, mint Te, ezt, - de akkor
Te is láttad! Elmúltál "szép lovagkor"!/
Szerettem? Nem szerettem? Olykor bántott,
de bántásában a szeretet-láng volt,
legtöbbnyire. Egy kicsit Jeanne d'Arc-lélek
lakott benne, - de imádta a Szépet,
Békét, Reményt, rigóhangot, virágot,
s pünkösdi rózsa bontott sziromálmot..."

Ma, mosollyal, de őszintén teszem hozzá: Angyal volt, de az Igazi Jóság angyala, nem az álszereteté, akár családjáról, akár a társadalomról volt szó.
Vannak-e ma ilyen Angyalok? Valahol, talán, egy-egy tettel néha igen, de abban a korban, melyben Anyám élete nagyobb részét leélte, szerencsére, sok ilyen küzdő, bátor, az igazságot szerető angyal volt.

Mosollyal is fájdalmas emlékezések ezek, naponta. Anyámnak állít emléket Pünkösdirózsák című versem is (szándékosan írtam egy szóba, mert nem tudok megbékélni a két szó különválasztásával), ebből idézek:

"Hol van Anyám? Én még tőled sem kérdem
túl komolyan, piros bimbójú Szép,
Pünkösdirózsa, Anyám szív-virága,
míg nézem szirmod elvérző színét.

Felelet sok van, ámde egy sem válasz.
Mind gyúl, ellobban, mint a fecskeszó
föld-ég-víz titkot védő, végtelen nagy
pajzsán, mert köztük egyik sem való.

Nagy Ég-ablakban Anyám újra látom.
Pünkösdirózsa bont ki éneket
egy-egy virágán, s a bimbókon másutt
harmatgyöngyök dúdolnak, fénylenek.

Az Ég-ablakban Anyám gyönyörűszép.
Tavasz-szavában kedves nyármeleg.
...de volt úgy: szava villant, éle sebzett.
Szenvedéllyel gyűlölt és szeretett.

Egyszer talán majd verset írok Róla,
nem magamnak vagy másnak: Senkinek,
a Nincsnek, aki bús, könnycseppes isten
- és kigúnyolják látszat-istenek."

Naponta emlékezem Anyámra, - de anyai Nagymamámra is, akivel szemben mindmáig megmaradt valami kínzó adósságom "lélekmélyen". Ő is Angyal volt,
igaz, Ő nem az az éles szavú, a társadalmi igazságtalanságokkal mindig szembeszállni kész angyal, de nekem mégis nagyon kedves az emléke. Hadd álljon itt egy versem Róla is (a 2009-ben írt Nagymamám című):

Az ablak csillagot keres.
Tűzhelyen fő a bableves.

Vízben mint ugrál fel a bab!
Árnyékfalon lángpillanat.

Fény kisimul a kék ruhán.
A tűzhöz lép a nagymamám,

majd leül. Vár. Az óra fent
makacsul mér, mér végtelent...

Szemembe könny miért szökött?
Őt látom a tárgyak mögött.

Az Ő arcát. Az Ő kezét.
Az életét: küzdő mesét.

Nincs-léte felfáj hirtelen.
Az ember ninccsel nincstelen!

Istent hitte... de istene
hit-szépség volt: jóság-szíve.

Bennem, mit meg sem értetek,
az fájt egykor. Fájt - értetek,

de most már más e fájdalom:
egyszerűbb lett, nagyon-nagyon.

Ablaknak, mely békére vár
csillagvágy ékes nincse fáj,

s a kék lábas, a kék kötény,
bableves múltunk tűzhelyén,

segítő kéznek köszönöm, -
fáj a kigúnyolt múlt-öröm...

Pokoldalocska-érdekek
széttördelték értelmetek,

elvette egy rabló világ
szavak szépségét, igazát,

nincs Angyalváró alkalom,
üres jászol, bőgő barom,

s három király (és hány király!)
hamis imákkal lopni jár...

Én temperamentumban többet örököltem Anyámtól, mint Apámtól, de az ember mindkét szülőtől örököl sajátságokat, és a nagyszülőktől is. Talán ezen öröklés-jegyeknek együttesen köszönhetem, hogy számomra nem szépítődik meg a múltból az, ami nem volt szép. Ám sohasem lennék képes arra, hogy eladjam a múltam, földi hasznokért az "égit". Akár bolondság ez, akár mégsem az, így parancsolja Anyám, Apám, Nagyszüleim, - az a bonyolult, talán meg sem ismerhető ismeretlen, amit léleknek nevezünk.

(2010)

Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)