Beléptem azon az ajtón, amin egyszer már kiléptem. Körülnéztem az alsó szinten, majd felnézve megtaláltam azt a lyukat a plafonon, amin első vámpírnapjaimban leugrottam. Alásétáltam, majd egy könnyed ugrással már fel is értem a második szintre. Hangtalanul földet értem, és körbe is néztem. A szoba képe nem sokat változott, szinte semmit, csak a CD-k, DVD-k tömege lett több, változatosabb, szétszórtabb. Lehuppantam az ágyra, felhúztam a lábaimat, majd megtámasztottam magam csak úgy féloldalasan. Ekkor már a vérfarkas is lehuppant a fotelra, ami azóta ugyanott hevert, ahova sok éve húzta. Egymásra néztünk, majd vártuk, hogy a másik szólaljon meg. Én addig szemügyre vettem. Amikor először találkoztunk és az első pár napomban nem volt lehetőségem vagy időm arra, hogy jobban megfigyeljem, és akkor még összehasonlítási alapom sem volt. Akkor, ott, hogy már láttam más vérfarkast is, hát alaposan megfigyeltem minden részletet. Idősnek tűnt, bár nem kinézetre. Nem őszült, nem ráncosodott, ahogy az én öregedésem sem volt látható. Láttam rajta, hogy nem volt idős, amikor elkezdte ezt az életet, és otthagyta az emberiséget. Valahogy a huszas-harmincas éveinek határán lehetett. Bundája - ami nem olyan vastag, dús és hosszú mint az igazi farkasoknak, de jóval erőteljesebb mint az embereknek - sötétbarna volt, szinte már fekete, de a nap beszűrődő sugaraiban látszottak az árnyalatok. Szeme sötétbarna, mély csokoládé, amit annyira meg lehet kívánni, hogy a nyál is összefut a szájban. Arca rosszfiúsan jóképű, olasz maffiózóknak választhatnak ilyen arcokat filmeken, bár TV-t már rég nem láttam, és régebben sem szoktam maffiózós filmeket nézni. De mindenképpen egy rosszfiúnak láttam. Csak a tekintetében volt valami játékosság, valami aranyos és édes báj. Amikor mosolygott, a világ fordult meg körülöttem. Ha ember lett volna, már régen megtámadtam volna, és élvezettel, lassan ittam volna a vérét. De nem volt ember, és valahogy már az első megjelenésével belelépett az életembe, a részévé vált valamilyen szinten. Otthagyhatott volna, megtámadhatott volna, megölhetett volna, de nem tette. Így én voltam az, aki megtörte a csendet, amikor ennek a miértjét megkérdeztem tőle. Elgondolkozott, szerintem visszaemlékezett és próbálta feleleveníteni magában azokat az érzéseket, amikor akkor és ott erre a cselekedetre hajtották. El is kezdte mondani, de aztán elhallgatott és hagyta hogy az emlékek tisztuljanak a fejében. Majd megrázta a fejét, hogy majd máskor válaszol erre. Inkább ő kérdezte meg, hogy miért tértem megint vissza oda. Erre pedig nekem kellett összeszednem a gondolataimat, mert nem tudtam rá válaszolni. Valahogy a tudatalattim húzott az emlékekhez - aminek már megtanultam engedelmeskedni. Én sem tudtam erre értelmes választ adni. Azt nem kérdeztem meg tőle, hogy ő miért volt ott, mert az ő vadászterületén belül voltam, de arra rákérdeztem, hogy miért telepedett le, amikor én úgy láttam, hogy a vándorlás nagyon is célszerű. Erre csak megcsóválta a fejét, hogy sokat nem tudok még az életről, és említette hogy már sok évtizedet megélt. Sok helyet bejárt, ahogyan én is, de aztán nevetve mondta hogy öregszik, nyugalomra van szüksége. Intett hogy kövessem ki a házból, és körbemutatott a környéken. Láttam tisztást, fákat, hallottam patakot, éreztem az élő erdő lüktetését. Autókat, várost, embereket nem hallottam a közelben, így úgy gondoltam, eléggé lakatlan a vidék. Mondta hogy ha néha-néha erre járnak túristák, akkor hagyja őket elmenni, emberre itt nem vadászik, hogy ne kerüljön gyanúba. Ha emberre éhezik, akkor elmegy messzire, de sosem hagyja, hogy észrevegyék, tanúkat nem hagy. Láttam, hogy mindene megvan, amire szüksége van, így nem kérdeztem többet. Mivel konyhája van, tudna akár emberi vendégeket is fogadni, mivel fürdőszobája van, nincs gondja télen a befagyott vizekkel. Ágya kényelmes, szórakozási lehetősége is akad. Állatot nem tartott, főleg nem macskát, mert azok messzire kerülik. Ezt meg tudtam érteni, mert egy macskafélének nagyon is kellemetlen lehet beleszagolva a levegőbe vérfakasbűzt érezni. Nekem is eléggé kellemetlen volt. Említette, hogy neki már kevesebb táplálékra van így szüksége, hogy nem tölti egész napját rohanással, ahogy én eddig, így az állatok nem fogynak el és nem menekülnek el a közeléből. Kevesebbet vadászik, de azt élvezettel, mert élelem mellet szórakozást is nyújt neki.
Beszélt, csak beszélt, én meg a naplemente fényében az arcát figyeltem, figyeltem, ahogy ég a tekintete a vöröslő színektől, és azt éreztem, hogy meg akarom érinteni. Megérinteni az arcát, ujjamat végighúzni az arcélén, érezni a testéből áradó meleget. Megérezte, hogy figyelem, és rámnézett. Elfordítottam a tekintetemet, és a sötét erdő felé vettem az irányt. Teljesen ismeretlen terep volt, de már hozzászoktam, hogy mindenre figyelek, észlelem az állatok által hagyott ösvényt. ha valahol túl sűrűre nőttek a bokrok, ott vagy csak átugrottam őket, vagy a faágakon folytattam utamat. Nem siettem, csak éppenhogy kocogtam. A vérfarkas jött utánam, de csak szolídan követett. A tiszta ég alatt élesen rajzolódtak ki a tisztás körvonalai, ahogy a holdfény rásütött. Lelassítottam, majd odasétáltam valahova a nagy füves rész közepére, megfordultam és leültem. Intettem a vérfarkasnak, is, hogy telepedjen le velem szemben, amit meg is tett. Mélyen belenéztem a szemébe, és próbáltam kihámozni belőle a személyiségét. Próbáltam rájönni, hogy mi vezet arra bárkit is, hogy megmentse az ellenségét, aztán sok évvel később barátként foglalkozzon vele. Kavarogtak bennem a gondolatok, de a tekintetében csak ártatlan érdeklődés látszott. Csak egy miért csúszott ki a fogaim közül, amiből rögtön megértette, hogy mire akarok rájönni. Megcsóválta a fejét, és az égre fordította a tekintetét. Sürgettem volna, de így is érezte a belőlem áradó feszült vibrálást, így visszanézett újra rám. Elmondta, hogy érzése szerint nem ez az első alkalom, hog találkoztunk, hogy volt valahol régen eg mésik történet, egy másik idő, amikor mindenképpen összefutottunk egyszer. Elmagyarázta a lelkek és az emberek kapcsolatát, hogyan lehet, hogy ismer, de nem ebből az életből. Felkeltette az érdeklődésemet, és többet akartam erről megtudni. Arra nem tudott magyarázatot adni, hogy hogyan, de lehetséges visszaemlékezni egy-egy előző "életre", mert ez a lelkekben megvan valahol, csak az emberi test nem képes arra, hogy befogadjon egyszerre annyi emléket, amit össze lehet szerezni az évszázadok alatt. Elmondása szerint valahol egyszer össze kellett már futnunk, valahol biztosan ismertük egymást, de konkrétan nem emlékezik semmire. Csak az érzés maradt meg benne. Ezen elgondolkoztam, és úgy ítéltem meg, hogy lehetséges, és eléggé hihető a történet, amit mondott. Bennem az az érzés élt, hogy mégiscsak megmentette az életemet, bármennyire is a halált hívtam. Ő hívta belém a vámpírt, Ő keltette életre az addig szunnyadó énemet. Habár nem ő volt, aki kiölte belőlem az embert, de ő adott lehetőséget egy újabb életre. Amikor erre rádöbbentem, elállt a lélegzetem, és a fűről felnéztem a szemébe. Nem volt benne harag, nem volt benne gyűlölet, nem volt benne más, csak megértés. Összezavarodtam, nem tudtam semmire sem koncentrálni, csak arra, ahogy a holdfény megtört csillogó tekintetében, és onnan verődött vissza rám. Kettő holdat is láttam akkor, egyik az égről visszaverődve, másik pedig önmagából, a vérfarkasból fakadt. Rágyújtottam egy cigarettára, hogy a füst elválasszon attól a lénytől, akit nem tudtam felfogni. Gyilkos és gyengéd, életet ad és vesz el, ölel és öl egyszerre már a puszta a nézésével. Megcsóválta a fejét mondván, hogy ő sem tudja, miért pont egy vámpír az, aki szimpatikusnak tűnik neki annyira, hogy hosszabb időt tudjon a társaságában eltölteni. Nem igazán volt társa az utóbbi időkben, inkább csak egyedül, magányosan élte az életét. Nem volt szüksége segítségre vagy beszélgetőpartnerre, de amikor találkoztunk, valahogy egy láthatatlan szál húzta hozzám, mint egy régi bajtárshoz. Eltűrtem egy hajtincset a szemem elől, majd megkérdeztem, hogy most mi legyen. Felnézett az égre, és megemlítette, hogy esetleg mivel az éjszaka úgyis a vége felé jár, talán eltehetnénk magunkat holnapra, és talán megálmodjuk a jövőt is.
Visszatértünk a házához, ahol tanácstalanul néztem körbe, hogy merre is térhetnék nyugovóra. Erre csak mosolyogva kihúzta az ágyat szélesre, hogy ketten is kényelmesen elfértünk rajta úgy hogy nem kellett egymáshoz érnünk. Úgy, ahogy voltam, ruhástól dőltem az ágyra, és ahogy a függönyök a hajnal első sugaraival küzdöttek, hogy távol tartsák a szobában tartózkodóktól, a szememet lehúnyva már aludtam is. Fejemben képek kavarogtak szédítő gyorsasággal, de valahogy éreztem, hogy van egy biztos pont, ami nem hagy elveszni közöttük. Álmomban ember voltam, és egy férfival találkoztam. Régi környezet volt, még valahol az emberiség hajnalán, egyszerű ruhákban, egyszerű eszközökkel. Köszöntöttem a vándort, és megérdeklődtem, merről jön, merre tart, mi célja van. Idegen volt az én csoportomban, ez fel is tűnt abban, hogy nem beszélte a nyelvünket. De erős vadásznak tűnt, és nem láttam semmi rosszat a szemében. Befogadtuk a közösségünkbe, velünk vadászott, velünk étkezett. Aludni még elkülönülve aludt, de naponta ha volt időm, akkor a nyelvünkre tanítottam. Értelmes volt, gyorsan tanult, így egyszerűbb dolgokat ki tudott már fejezni. Ha vadászni kellett, a vadászokkal tartott, de ha ideje engedte, akkor segített nekem a munkámban. Ahogy teltek az évek, már sokat beszélgettünk, de a múltjáról semmit nem árult el, bármennyire is faggattam. Ám egyszer szűkös idők jöttek ránk. az időjárás száraz volt, az állatok elmentek más vidékekre élelemért. Mi éheztünk, mert a vadászaink nem tudtak elegendő élelmet hazahozni. Különös szóbeszédek jutottak akkor a fülembe, amik nagyon felzaklattak. Azt beszélték, hogy túl sok szájat kell etetnünk, hogy egy emberrel több van itt, mint kellene. Tudtam, hogy a vándorról beszélnek, tudtam, hogy el akarják kergetni. Én már megkedveltem a férfit, így szóltam neki erről. Ő csak bólintott és összeszedte a fegyvereit, majd felállt. Megkérdeztem, mit akar tenni. Rámnézett szomorú szemével, és egyszerű választ adott: elmegy, hogy nekünk, nekem több élelem maradjon télre. Addig nem ismert fájdalmat éreztem akkor, nem akartam tőle elszakadni. Én találkoztam vele, és foglalkoztam vele, én tanítottam, nekem segített, a vadászatokról visszatérve mindig engem üdvözölt elsőnek. Belenéztem a szemébe, majd intettem, hogy várjon. Elmentem és összepakoltam azokat az eszközöket, amiket szükségesnek találtam. Odamentem a családomhoz, a barátaimhoz, és mondtam nekik, hogy elmegyünk egy hosszabb útra. Mondtam nekik, hogy vagy élelemmel térünk vissza, vagy sehogy, de ők mindenképpen jól járnak, mert több marad nekik. Bólintottak, majd visszalépdeltem a férfihoz. Kérdőn nézett rám, de én csak elsétáltam mellette. Megfogta a karomat, visszafordított, hogy én maradjak a társaimmal, de én nem szóltam semmit. Csak mélyen, hosszan és keményen a szemébe néztem. Hallgattam és hallgatott ő is. Ekkor ellágyítottam a tekintetemet és egyik kezemet az arcára tettem. Szavam csak annyi volt, hogy menjünk együtt. Láthatóan sikerült meggyőznöm, és tudta ő is, hogy nehéz lenne neki nélkülem, mert én voltam az egyedüli barátja, megkedvelt engem, és én is megkedveltem. Hiáynoztunk volna egymásnak, ha utunk szétválik. Így együtt indultunk el. Nagyon nehéz idők jártak ránk, és a zord, hideg téli éjszakákon kösnyörögtünk a szellemeknek, hogy segítsenek rajtunk. Nappal mindketten élelmet kerestünk, kissebb állatokat egyedül, nagyobbakat néha ketten el tudtunk ejteni. Volt hogy együtt, megesett hogy külön indultunk el vadászni. Nekem is voltak már eszközeim az állatok elejtésére, és a férfi meg is mutatta, hogyan használhatom ezeket. Így kerültönk bele a tél végébe, ahogy még havas, hideg volt minden, és az állatok keveset mutatkoztak. Éhesek voltunk, és mindenképpen táplálélra volt szükségünk. Külön úton indultunk el, egymásnak jó szerencsét kívánva. Én mentem és amint megláttam egy csapat nagymacskát, úgy gondoltam, hogy a szellemek meghallgatták könyörgésemet, mert éppen egy szarvas tetemét ették. Az éhség és a hús szaga elvette minden kapcsolatomat a világgal, és térdre borulva könyörögtem a macskáknak, hogy adjanak enni. Nem tudom, hogy megértették -e szavaimat, de az egyik odaugrott hozzám, és mancsával hátralökött. Könyörögtem neki, hoyg ne öljön meg, csak egy kis táplálékot kérek, amire ő csak végigszaglászott és visszament a tetemhez. Láthatóan már befejezték az evést, mert alig volt hús az állaton. Arrább mentek mind emészteni, én meg odakúsztam a szarvashoz, és a bőr belső részét, a porcokat és a csontokon ragadt húst kezdtem rágni. Ekkor az egyik macska odajött hozzám és rám támadott. Megharapott, belémkarmolt, mire én visszatámadtam, de már a fegyveremmel. Mély sebet ejtettem rajta, majd az állat holtan dőlt rám, és a földhöz szegezett. Teljesen befedte a testemet, alig kaptam levegőt is, így a többiek nem tudtak rámtámadni. társukat nem vonszolták arrébb, de szerintem egy idő után mind elszéledtek. Ott töltöttem az éjszakát eltemetve, és újra csak a szellemekhez könyörögtem, hogy segítsenek rajtam. Én is csak alíg bíztam benne, hogy meghallgatnak, mert úgy gondoltam, ezekben az időkben mindenki az ő segítségüket kérte. De tudtam, hogy mindig is áldoztam nekik annyit, amennyit tudtam, midngi megköszöntem, ha valamit kaptam. Így újult erővel fogtam a könyörgésbe, hogy segítsenek ki innen. Mire az éjszaka elmúlt, teljesen elzsibbadtak a tagjaim a nagy súly alatt. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a férfi engem keres, szólongat. Nagyon megörültem, és visszakiáltottam neki. Nemsokára rámtalált, és elvonszolta rólam a tetemet. A nyakába borultam mérhetetlen örömömben, átöleltem, majd mikor úgy éreztem, vérem kezd visszaszelídülni, letérdeltem a macskához, hogy leszedjem a bundáját, és a szerveiből ételt készíthessek. A vele töltött harc alatt az előző ruhám nagyrészt elszakadt, így ezt az újat, úgy ahogy volt, magamra terítettem. Éreztem rajta a hús szagot, de félreismerhetetlen macskaszaga is volt. Távolt tartotta a hideget, majd még jobb lett, amikor tüzet sikerült raknunk. Odaültünk melegedni, majd a macska húsát raktuk felforrósított kövekre, mert teljesen jéggé fagyott az állat a zord időben. A szíve még puha volt, így áldozatképpen beleharaptam és a szellemek segítségét megköszönve a tűzbe dobtam a szervet. Ekkor aztán a férfival beszélgettünk, hogy mi történt az éjszaka, amikor a fejem elkezdtett zsongani, és eszméletemet vesztettem. Nem érzékeltem semmit, de amikor magamhoz tértem, akkor egy ágakból gyorsan összetákolt kunyhót láttam a fejem felett. Felkeltem, és kinéztem az erdőre. Nagyon meglepődtem és megijedtem, amikor azt láttam, hogy nincsen hó. Éjszaka volt, de az ég felhős, így nem láttam az eget. Hideg földet éreztem a tenyerem alatt, de fű nőtt rajta. A levegőben virágillat terjengett, ami tavaszt jelentett. felálltam, körbenéztem és éreztem hogy éhes vagyok. Nem tudtam mire vélni a változást, hogyan telhetett el ennyi idő, amíg aludtam. A számban alvadt vér ízét éreztem, de nem tudtam hogy sajátom, vagy másé -e. A férfit kerestem, nyomát sehol nem láttam. Csak bolyongtam az erdőben, de megpróbáltam nem eltévedni. Teltek az órák, én meg felmásztam egy alacsonyabb fára, és letelepedtem egy ágon. Szerintem el is aludhattam, mert arra riadtam fel, hogy valami közeledik. Állat lehetett, mert bűzét maga előtt tolta. Lesben vártam a rügyezű ágon, amikor is egyszercsak megláttam a távolban a férfit, ahogy a fák közül közeledve. Gyorsan leugrottam, és elége szaladtam. Rámemelte a tekintetét, és addig soha nem látott örömet vettem benne észre, olyat, amit én is éreztem. Öleltem, csókoltam, ő visszaölelt, visszacsókolt, majd a bundákat egymásról letépve azokon szeretkeztünk. Azelőtt sosem kerültünk ilyen közel egymáshoz, mindig tartottuk a távolságot, mert vadásztársak voltunk, az első a túlélés volt. De ott szinte már eggyé váltunk, és úgy tűnt, soha nem fogunk elszakadni egymástól. Mikor a nap felkelt, már mindketten az erdő árnyékában, egymás karjában aludtunk. Sok idő elteltével én felébredtem, és az alkonyi fényben az arcát kezdtem simogatni. Erre ő is felkelt, és egymás szemébe temetkeztünk. Földöntúli öröm fogott el, de mégiscsak meg kellett kérdeznem tőle, hogy mi történt, hogyan lehet, hogy véget ért a tél. Erre az arca elkomorult, sötét fellegek takarták el szép szemének csillogását. És belekezdett a történetbe onnan, hogy eszméletemet vesztettem a havon. Nagyon megijedt, és próbált felkelteni, felébreszteni, de nem mozdultam. Érezte a szívem lüktetését, így tudta hogy élek, de más életjelet a légzésen kívül nem adtam. Nagyon sokáig ott volt mellettem, ám mire napok múltán a nagymacska teteme elfogyott, és újra éhezni kezdett, állapotom még mindig nem változott. Fel kellett kelnie, hogy táplálékot szerezzen, és szomorúan nézett vissza rám, mert nem tudta, meddig maradok így ebben az állapotban. Sejtette, hogy védelemre, melegre és táplálékra van szükségem nekem is, így ágakkal, levelekkel és hóval takart be. Így ment el vadászni, majd több kissebb rágcsáló tetemével tért vissza. Az egyik még friss volt annyira, hogy sebet ejtve rajta a számba tudjon vért csepegtetni, amit aztán le is nyeltem. Így ment ez hosszú napokon, keresztül, de én még mindig csak aludtam. Minden nappal mellettem aludt, hogy saját testével tartson melegen, és éjszakánként ment vadászni. Megutált mindent, átkozta a napot, az eget, a csillagokat, és a holdnak üvöltötte bánatát. Engem vérrel táplált, ő a húst ette meg. Majd azt vette észre, hogy immár annyira utálja a napot, hogy annak sugarai fájdalmat okoznak neki. Átkozta a szellemeket is, akik ezt tették velem. Egyedül maradt avilágban, egyedül vadászott, de engem sosem hagyott sokáig egyedül, mindig visszatért hozzám, hogy állapotomat megnézze, változott -e valami, és hogy táplálékot adjon nekem. Megtanulta úgy elfogni az állatokat, hogy még éljenek, amikor odahozza nekem, hogy vérüket igyam. Mondta, ahogy telt az idő, úgy lette egyre elkeseredettebb, szétszórtabb, volt hogy nem vitt magával fegyvert, és saját testével támadott meg nagyobb állatokat. Nem tudta elmondani hogyan, de győzött, ő maradt felül. Már lefutott egy őzet is, gyorsabb, erősebb lett. Egyszer hozott nekem újra nagymacskát, de annak a vérét nem voltam hajlandó meginni, így ő itta meg. Rájött, hogy a vér sokkal táplálóbb és ízletesebb számára, mint a nyers hús, így többször fogyaszotta, de először mindig nekem adott. Hálásan néztem rá, ezerszer is megköszöntem neki. És azután már együtt mentünk vadászni. Észrevettem, hogy én sem bírom a napot, nekem is fájdalmat okoz, viszont látásom, hallásom kiélesedett. Gyorsabb, erősebb lettem, és élveztem minden éjszakát, amikor vadászhattam, és minden nappalt, amikor az árnyékba húzódva a férfi karjaiban aludtam el.
Arra ébredtem, hogy megint az ágyban fekszem, és kezemben tartom a vérfarkas kezét, aki engem nézett. Lenéztem a kezemre, és gyorsan elhúztam, mire annyit szólt, hogy nem ő volt, ő is úgy ébredt, hogy egymást fogjuk. Elmeséltem neki az álmomat, és erre bólogatott, hogy ő is ugyanezt álmodta, bár ő a férfi szemszögéből nézve. Elgondolkoztam, és megtárgyaltuk, hogy valahogy az ősi szellemek mégiscsak létezhettek, hiszen ők változtattak engem vámpírrá, és ők bocsátották ránk ezt az álmot, amikor szükségünk volt rá. Elhúzta a száját, és elmondta a véleményét, miszerint ő akkor régen csak átkozta a szellemeket, akiknek az állapotomat köszönhettem. Aztán közvetve az én állapotom csinált belőle vadállatot, a szellemek okozták azt, hogy vérfarkas vált belőle. Arra nem tudtunk választ találni, hogy a többi hozzánk hasonló lélek hogyan születhetett, de azt biztosra vettük, hogy talán megintcsak a szellemeknek köszönhető, hogy a mi leklünk nem halt meg a testünkkel együtt, hanem halhatatlanná válva az öröklétbe lépett.
Már tudtuk, hogy kik vagyunk, már tudtuk, hogyan születtünk, már tudtuk, hogy mi köt össze bennünket. És ezzel a tudással indultunk el vadászni, ezután már újra áldozatot mutattunk be a szellemeknek, megköszöntük nekik a zsákmányt, önmagunkat, egymást. Társakká váltunk az öröklétre, és ahogy elúltak felettünk az évek, a végén azzal búcsúztunk el egymástól, hogy egy következő testben újra találkozunk, újra egymásra találunk majd, és nem maradt kétség, hogy egymáshoz tartozunk.