Évek teltek el így, keserves évek, mert egyedül voltam hagyva egy idegen világban. Ez nem az emberek világa volt, amiben felnőttem, hanem egy vad világ, vad állatokkal, vad erdőkkel. Sokszor esett meg az első időkben, hogy éhes maradtam napokig, mert nem tudtam, merre keressek táplálékot, és hogyan vadásszam. Még amikor elindultam, minden hasznosnak tűnő dolgot elpakoltam, aminek a nagy részét aztán ki is szórtam a táskámból - nem azert, mert nehéz lett volna, mert súlyt azt már bírtam, hanem mert a nagy táska mindig elakadt az alacsonyabb ágakban, kevésbé fértem el szűkös sziklák között. De kötél, drót, kés volt nálam, így egy-egy egyszerűbb mókuscsapdát össze tudtam tákolni, amiből szűkösen bár, de lett vacsorám. Ilyenkor a megfogott rágcsáló húsát is mindig megettem, hol főzve, hol nyersen. Bár tűzre, melegre sem igazán volt már szükségem, csak a hangulat kedvéért táboroztam le, vagy csak a látszat kedvéért. Nem tudom, ki nézett volna, akinek álcázni kellett volna magam, de talán csak magamnak. Aztán néha sikerült fognom csapda nélkül is kisebb állatokat, például faágakon kúszva végig, és onnan lesből levetődni. Meg kellett tanulnom, hogyan járjak hangtalanul, meg kellett látnom az apró csapásokat, és meg kellett különböztetnem a friss nyomokat a régiektől. Saját éhségemen kellett okulnom, ha valamit nem tudtam jól véghezvinni. És persze ott volt még a napsütés. Kezdetben nagyon vigyáztam, hogy minden nappalt csak az erdőben töltöttem, bokrok alatt megbújva, majd találtam egy kisebb dombságot sűrűn benőve fákkal, ahol az árnyékból csak néztem a napos foltokat, majd küzdve a fájdalommal, kiültem egy négyzetméternyi napos folt mellé. Természetesen a fájdalom győzött, így déltájban kábán dőltem vissza a bokrok alá. Pár hét alatt sikerült amúgy hozzászoknom, hogy mikor esteledik, mikor hajnalodik, de ez csak megszokás volt, hogy mennyit alszom, meddig maradok édren, mert a csillagokat, az eget nem láttam a fáktól. Ahogy teltek a hónapok, múltak az évek, és tanultam egyre többet a vadászatról, úgy nőtt meg a száma azoknak a reggeleknek, amikor nem kellett üres gyomorral elaludnom. Így amikor erősebbnek éreztem magam, mind több időt töltöttem az árnyákok szélén, a napot figyelve, hallgatva a nappali madarak csicsergését. Volt, hogy annyira belemerültem a dalolásukba, hogy késő délután tértem volna csak nyugovóra, de akkor már úgy döntöttem, hogy nem alszom, mert mindjárt úgyis itt az éjszaka, menni kell táplálékot szerezni, mert még egy vámpír is több energiát fogyaszt, ha ébren van, mint ha alszik. Ezután a pihenés nélküli éjszaka után már azt is fejlesztettem, hogy hány napig bírom alvás nélkül.
Sok év eltelt és sok helyet bejártam. A nap aztán még mindig égetett és fájt, de már csak sajgás volt inkább, megtanultam elnyomni ezt a fájdalmat is úgy, mint a vérző sebeket - amik egy-egy makacsabb vacsora megszerzésénél keletkeztek. Már megtanultam az ég árnyalataiból, a holdból megállapítani az időt, így többször volt időm keresni olyan alvóhelyet, ami kényelmes is volt, nem csak célszerű. A városokat mindig kerültem, csak a vadont futottam keresztül-kasul, mert nem tudtam, hogyan álljak hozzá ahhoz a társadalomhoz, aminek már nem voltam többé tagja. A túrázókat is elkerültem, szaglásom, hallásom már akkor megmutatta, ha arra járnak, amikor az erdő még bőven takarta az embereket. Így teljesen egyedül voltam, volt lehetőségem, hogy figyeljem az állatok viselkedését és tanuljak abból is: hogy mikor érez egy vad veszélyt, mikor szimatol vizet vagy táplálékot. Láttam, hogyan táplálkoznak a különböző ragadozók. Kedvenc tanáraim a vadászatból a macskafélék voltak, az elkóborolt házimacskáktól a nagyobb macskákig mindet figyeltem, és bizony elloptam a technikájukat is. Volt, hogy öltem macskafélét, és volt hogy ittam a véréből, megkóstóltam a húsát, de aztán akkora lelkiismeret-furdalás fogott el, mintha saját fajtámat öltem volna. Valahogy rokon lelkeknek láttam a macsekokat, így inkább barátkozni próbáltam velük. Bár szerintem ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit sikerült elérnem: mert egy cica az önálló lény, és egyénisége, hangulata van. Ha nem akarja, akkor nem lehet hozzá közeledni, de ha akarja, akkor odajön. Amikor elege van, akkor elmegy, ha nem engedik, akkor támad. Bizony, rokonlelkek a macskák, így aztán többet nem bántottam belőlük.
Sok év elteltével már annyira biztosnak éreztem a lábamat a vadonban, hogy úgy gondoltam, felnőttem. Már nem volt sikertelen vadászat, már nem volt akadály a nap sem, már nem volt látható nyom, amit hagytam volna. Erősnek hittem magam. Így esett meg, hogy egyszer egy vérfarkas szagát kezdtem követni. Távolról felismertem az undorító bűzt, amit maga után hagyott, mert már előtte is néhányszor megesett, hogy kereszteztem egynek az útját, de aztán minden esetben inkább a nagyon messzire futást és a nyomok eltüntetését választottam. De valamiért ennek az egynek utánaeredtem. Véremből fakadó gyűlöletet éreztem, ahogy a szag erősödött. Csak futottam és meg nem álltam, amíg meg nem hallottam a hangját. Ki akartam hívni párbajra, le akartam győzni, inni akartam a bűzös véréből, így nem is próbáltam titkolni hogy megyek, nem suhantam hangtalanul, csak rohantam. Egészen addig, amíg egy tisztás másik szélén meg nem láttam. Ocsmány barna bundában, véres pofával meredt rám, dühös szemei lángoltak. Morgott és morogtam, köröztünk a fák szélén, alacsony ágakra fel, majd magasabbra, majd be az erdőbe, fákon ugrálva, a távolságot mindinkább csökkentve. A végén már csak egy ugrás volt, faágról mindketten, majd a levegőben találkoztunk. Ám csak karmolásnyomot hagytunk egymáson, úgy repültünk is tovább. Én egy alacsonyabb ágon lendültem körül, majd visszamásztam arra az ágra, ahonnak ő rugaszkodott el. Ő az én előző fámon, a törzs másik oldalán foglalta el helyét. Végignyaltam a sebet a vállamon, majd a körmeim alól hagytam hogy az ellen vére érződjön csak a számban, gyűlölettel töltve el. Onnan ugrottunk megint egymásnak, sebet ejtve a másikon. Majd újra és újra, olykor kivédve, többször vért fakasztva. Ahogy a sebek telítették a testemet, úgy borította el az agyamat a vörös köd, úgy nem akartam semmi mást, csak ölni. Az egyik ugrásnál egymásnak ütköztünk, összekapaszkodtunk, és a földre estünk. Nem eresztettük a másikat, foggal, körömmel, agyarral téptünk; ütöttünk, rúgtunk, fojtogattunk, feszítettünk. Nem volt már vad a környéken, nem létezett semmi más, csak a harc. Hemperegtünk, gurultunk vízmosásokon, tövises bokrokon keresztül, Az éjszaka végéig, amikor is a nap vetett véget a küzdelemnek ugyanazon a tisztáson, ahol elkezdtük. Éreztem, ahogy a napsugarak szívják ki belőlem az energiát, hogy gyengülök. Eddig, amikor napon voltam, akkor csak futottam, vagy sétáltam, nem fogyasztottam sok energiát, most viszont egész éjjel nem ettem, csak nyomot követtem, aztán meg harcoltam és végül sok sebből véreztem. Eddig mindig volt felesleges energiám, akkor viszont semmi nem maradt. Így megint fejfájással ugrottam a tisztás másik vége felé, és csak rohantam el, befelé az erdőbe. Nem hallottam mást, csak a saját zihálásomat, így csak reméltem, hogy senki nem követ, nem állja utamat, nem jön szembe út vagy város. Egész nap és álló éjszaka rohantam, amikor egy folyót sikerült találnom, amiben sodrásnak ellen úszva sok száz métert már remélhettem, hogy szagom veszik, és vissza mertem nézni. Nem láttam senkit, de csak folytattam a futást. Így nem álltam meg, csak egy felriasztott nyulat kaptam el, szorítottam a számhoz, majd eldobva folytattam a hajszát a szabadság felé, ahol végül is szinte már csak ájultam bele egy bokor aljába. Azonnal eszméletemet vesztettem, de később rémképek gyötörtek, így felkeltem. Késő délutánba hajlott az idő, így bár kábán még, de feltápászkodtam. Ekkor jöttem rá, hogy elbíztam magam, és bár az állatokkal szemben én vagyok az erősebb, még nem én vagyok a csúcsragadozó. További keserves éveknek kellett eltelniük a tanulás és erősödés jegyében, míg az első vérfarkast le tudtam győzni. Ez a példány nálam fiatalabbnak tűnt, és tapasztalatlanabb is volt, de nem hagytam neki semmilyen előnyt, nem játszottam vele, csak amint tudtam, végeztem vele. Ittam a véréből, ettem a húsából, majd a tetemet otthagytam egy fa ágán a dögevőknek. Nem éreztem nagy dicsőséget, mert könnyű ellenfél volt, és még emlékeztem az előtte lévő harca. Emlékeztem, hogy mindig is arra kell törekednem, hogy mindent le tudjak győzni.
Nagyon sok helyet bejártam, nem láttam én már országhatárt, nem észleltem külön égtájakat. Volt hogy kereszteztem más vámpírok útját, de többnyire ha láttam is egyet-egyet, akkor megálltunk, biccentettünk egymás felé, majd ellenkező irányban folytattuk utunkat. Egyszer egy kezdő vámpír a nyakamba akart akaszkodni, hogy tanítsam. Nem az én hazám szülötte volt, így egymás nyelvét nem értettük, de szerintem nem is próbálkoztam azzal, hogy esetleg egy általánosabb, elterjedtebb nyelven szóljak hozzá. De láttam rajta, hogy még nem tud elhelyezkedni, segítségre lenne szüksége. Visszagondoltam az én tanulóéveimre, hogy nekem csak két tanárom volt: az egyik azt tanította meg, hogy erősebbnek kell lennem, a másik pedig oly régen, oly messze a távolban.... A fájdalmas emlékektől felvonyítva ránéztem a kicsire, és intettem a tekintetemmel hogy kövessen. Futottam és hallottam ahogy fut utánam és szakad le mindinkább, így visszavettem a sebességemből. Átfutott a fejemen, hogy valószínüleg kezdőként én is ilyen lassú voltam, és észre sem vettem, hogy ez is fejlődött az erőmmel együtt. Úgyhogy szinte csak kocogva hangtalanul cserkésztem be egy szarvast, és az oldalát mélyen felszakítva hagytam ott az éhező gyermeknek. Többet nem foglalkoztam vele, visszagyorsultam, és magára hagytam úgy gondolván hogy már így is többet tettem érte, mint értem bármikor is bármilyen vámpír.
Egy ősszel lehetett, hogy sós illat terjengett már a levegőben és egy tengerhez jutottam. Ledobtam ruháimat - nem volt sok immár, csak egy kis hátizsákot, egy szívós régi farmer rövidnadrágot és egy állati bőrből általam összefércelt topot viseltem, mert cipő nem kellett, más meg elszakadt volna - és belemerültem a vízbe. Az orrom tele volt a sós levegővel, így nehezebben érzékeltem a külvilágot, de most nem érdekelt, csak úsztam kicsit. Mikor világosodott az ég alja, kiúsztam, felöltöztem és végignéztem, ahogy duplán kel fel a nap: a vörös ezernyi árnyalatában az égen és ugyanez a sima vízen tükröződve. Elámultam ezen a gyönyörűségen, majd hazám szép Balatonja jutott az eszembe, ahogy már annak az északnyugati partján is végignéztem ennek a pirkadatnak a kisöccsét. Elfordítottam a tekintetem és végignéztem a hajnali fénytől és az ősz színeitől pompázó fákat, és megintcsak a virágos-dombos szép Dunántúl hasadt a szívembe. Valahogy honvágyam támadt, bár már évek óta nem volt hazám. És mivel nem volt lakhelyem, megtehettem, hogy elindultam vissza, amerre a szívem húzott, folyókon, hegyeken keresztül, míg csak ismerőssé nem váltak az utak mentén a jelzőtáblák. Sok idő után először tértem megint lakott településre és néztem meg magam egy kirakatban, a víztükör helyett. Hajamat mindig is félrövidre tartottam, hogy ne zavarjon a látásban, hevenyészett, összetákolt fésűkkel mindig is próbáltam visszaegyenesíteni a csomókat, de még így is elborzadtam elhanyagolt külsőmön. Elhatároztam, hogy hazaindulok abba a házba, ahonnan indultam, és rendbe szedem magam. Innen már könnyű volt hazatalálnom, hisz időröl időre keresztezte utamat egy autópálya, aminek tábláiról könnyedén eligazodtam. Mikor megláttam a házat, ahol felnőttem, könnyek fakadtak ki a szmemből, mert megláttam szülőanyámat, egyedül. Rajta meglátszódtak azok az évek, amíg távol voltam, és hogy megörült, amikor meglátott! Voltak örömkönnyek aztán, és nem tudtam, milyen történettel álljak hirtelen elő, hogy miért tűntem el oly sokáig. De aztán csak összehoztam egy viszonylag hihető sztorit egy srácról, egy szerelemről és munkákról, utazásokról. Láttam, hogy újra megházasodott és bár több gyereket nem szült, mégiscsak boldognak tűnt, főleg hogy újra találkozott velem is. Tartott macskát is, amire figyelmeztetett, hogy nehezen simogatható, kissé félvad jószág, de a rokon lélek azért odajött hozzám egérfogó hadjáratáról, és hagyta hogy az ölembe vegyem és ott simogassam. Dorombolt nekem és én visszadoromboltam neki. Jól megvoltunk aztán így hárman, megismertem anyám férjét is, és összebarátkoztunk. Teltek a hónapok, segítettem nekik, és óh milyen jól esett forró fürdőkádban áztatni magam hűvös patakok helyett! Így aztán gyorsan teltek az évszakok is, de a szívem a vadonba hívott vissza, hiába jártam vadászni a környező dombságra. S mivel úgy láttam, édesanyám nincs egyedül, hát könnyes búcsút vettünk, és elsétáltam bele a reggeli napfénybe. Szívem szorongott még, de csak addig, amíg arra az eddig messzire elkerült helyre nem értem, ahol régi Szerelmemmel utoljára találkoztam. Ott leültem, és újra csak cigarettára gyújtottam, amire sok éven keresztül pénz és bolt hiányában nem volt lehetőségem. Hátamat egy fának vetettem neki, lehúnytam a szemem és hagytam hogy a napfény az arcomat símogassa, mint oly régen. Szemhéjamon keresztül érzékeltem, hogy már szürkül, amikor ismerős, nagyon nagyon ismerős szag csapta meg az orromat. Nem mozdultam, de füleltem és figyelemmel kísértem közeledő lépéseit annak a vérfarkasnak, aki az emlékeimben mindig is A vérfarkas volt. Ő volt az első, akivel találkoztam és ő volt a legnagyobb tanárom. Mert bár semmit nem tanított, beszélni is csak néhány szót váltottunk, de őnélküle csak belehaltam volna a fájdalomba, és nem indultam volna el azon az úton, ami visszahozott ide.
Már a szuszogását is hallottam, ami azt jelentette, hogy ugyanannál a fánál áll, ahol először megvárta hogy a fény a bőröm alá hatoljon. Nem mozdultam és ő is letelepedett, így vártunk órákon keresztül. Mikor az idő már régen benne járt az éjszakában, ráemeltem a tekintetemet, és ezt megérezve ő is rámnézett. Éreztem, ahogy végignéz rajtam, megfigyel mindent, magába szívja az információkat, és tudtam hogy ezekből át próbálja meg kiszűrni, hogy mennyit változtam, mivé feljődhettem. Majd elismerő mosollyal bólintott és én egy hasonló bólintással köszöntem meg ezt neki. Szavak nem hangzottak el, csak néztük egymást, mint abban a nagyon távoli múltban. Amikor a napsugarak elértek és a bőröm alá hatoltak, kivillantotta hegyes fogait mosolygás céljából, ahogy látta hogy már nem szakadok bele a fájdalomba, sőt, szemem sem rezzent már. Igaz, kellemetlen, de átéltem már a napsugaraknál nagyobb fájdalmakat is, így nem vettem ezt már fel. Felállt, kinyújtóztatta amúgy is laza tagjait, majd kezét nyújtotta felém. Megfogtuk egymás alkarját, majd felálltam lassan, mintha ő segített volna fel. Csak a látszat kedvéért. Így közelebbről megint éreztem a bűzt, ami belőle áradt, és ő is elfintorította az orrát, de csak mosolyogtunk ezen is. Előzékenyen meghajolt és karjával mutatta az irányt, én egy bólintással megköszöntem, majd felegyenesedett és egymás mellett kezdünk futásnak az otthona felé. Útközben egy helyen kissé felgyorsult, és futtában kapott el egy őzet, amit aztán odanyújtott nekem. Meghajoltam, elvettem, és ittam a véréből, majd visszanyújtottam neki, hogy ő is igyék. Mosolyogtunk és folytattuk utunkat a házához.