A tárgyak olykor szótlanul is beszélnek: piszkos cipő gazdája lustaságáról, szakadozott, szamárfüles könyv olvasója rendetlenségéről panaszkodik. E történet aranyalmái ennél többet tettek, - no de ne szaladjunk annyira előre.

Két legény ballagott egymás mellett: Kiskalapos Marci, fején kis kalappal, Nagykalapos Berci, fején nagy kalappal. Vándorok.
Láttak már egy-két nagyszemű csodát, de olyat még sohasem, mint ami hirtelen elébük tárult.

Hosszú kertben almafák sorakoztak, rajtuk sok-sok fényes, aranyszínű gyümölccsel, bűvösen szépekkel. Elámult Marci. Berci méginkább, lelkesen javasolta:
- Olyanok, mint a mesebeli aranyalmák! Csőszt nem látok sehol.Ugorjunk át a kerítésen, szedjük tele a hátizsákunkat! Szemesnek áll a világ, vaknak alamizsna!

Marci levette kalapját, megvakarta a fejét:
- Csábító gyümölcsök, de nem szokásom megdézsmálni a másét.
- Bolond vagy te?! - hördült fel Berci és máris a kerítés túloldalán volt. Ott olyan meglepetés érte, amilyenre nem számított.Az almák tényleg aranyból voltak! Hívta Marcit: ne habozzon, gazdagodjon! Ám a másik nem hajlott a görbén haszonszerző szóra:
- Én nem lopok! Nem! Még ha bolondnak tartasz, akkor sem!

Berci vállat vont, sietősen gyömöszölte hátizsákjába az aranyalmákat, társát pedig nagyfülű tökfilkószamárnak nevezte.

Félnapi járóföldre voltak már a csodakerttől, amikor ködnadrágos, füstinges, holdfényszemű szellem jött velük szembe és megállt. Tízszer olyan magas volt, mint ők ketten együtt. Megijedtek mindketten, kiváltképp Berci. Ám a szellem hangja nem volt haragos, inkább barátságos, amikor megszólította őket:
- Hová, hová vándoruraságok? Nem látták útjuk során az én aranyalmafás kertemet? Az a büszkeségem!

Marci nem szólt semmit, nem akarta elárulni Bercit, aki remegő térdekkel, hebegő-habogó szavakkal bizonygatta:
- Ne-e-em…má-ás ú-úton jöttünk! Eh-eheskühö-szöm négy kis szegény porontyomra, akik hazavárnak!
No azokra esküdhetett, nem lévén gyermeke, sem négy, sem egy, de gondolta: mit tudja azt ez a szellem, még ha ilyen rettentően nagytermetű is?

A szellem ábrázatán mosoly haladt végig, olyasféleképpen, mint amikor a hold előtt lassan elballag egy felhő:
- Szerencséd, hogy nem arra a kövér, telthasú hátizsákodra esküdtél! Hanem a te hátizsákod, kiskalapos barátom, . - fordult Marcihoz - igencsak soványka! Adok neked egyet az aranyalmáimból, tedd bele!

Marci megköszönte az ajándékot, elbúcsúztak a szellemtől. Berci, miután visszanyerte lélekjelenlétét, így vélekedett:
- No az én hátizsákomban talán huszonöt aranyalma is van! Szerencsére a szellemnek nem volt annyi esze, hogy kinyittassa, belenézzen. Te mindössze egy aranyalmához jutottál. Látod: furfanggal, ravaszkodással, ügyeskedéssel többre lehet menni, mint azzal a szemérmes becsülettel! Így sohasem gazdagodsz meg, sőt! Jegyezd meg: a becsület, - árokpartra leültet.

A következő falunál elvált a két legény vándorútja. Marci itt is dolgozott, ott is, mindenütt, ahol szükség volt rá és felfogadták. Gyűjtötte a pénzt a családalapításhoz. Berci viszont úgy gondolta: minek dolgozzon ilyen aranyalma-gazdagon? Valami mást kell kitalálnia, ami munka nélkül is pénzt fial. Első lépésként megpróbálta pénzzé tenni az egyik aranyalmát a királyi udvar főkincstárnokánál. Hanem, amikor kivette a hátizsákból az aranyalmát, hogy megmutassa, éneklő hangon megszólalt az alma:

Ez az ember nem más: tolvaj. Lop, lop, lop!
Enyveskezű fickó. Jól vigyázzatok!
Ez az aranyalma egy nagy szellemé,
annak a kertjéből ő elemelé.

Leesett az álla Bercinek is, a főkincstárnoknak is. Utóbbinak nemcsak az álla esett le, hanem az ujja is intésre lendült az őrök felé. Hamarosan ott állt Berci a szigorú tekintetű király előtt. Hű, most ijedt csak meg istenigazából! Féltette a fejét a nyakán. Nagy reszketések-remegések közepette mindent bevallott. Máris vezethette a királyt és a testőrséget az aranyalmafás kerthez, mert a király látni akarta: nem hazudott-e a legény?

A szellem azonban láthatatlanná tette az almáskertjét, így csak jártak körbe-körbe.Végül a király rákiáltott Bercire, de akkorát, hogy az egyik mókus ijedtében majdnem leesett a fáról:
- Félrevezetsz minket, te alávaló?! Nem vallod be az igazat?! Máshonnan szerezted az aranyalmákat! No majd a börtönben biztosan eszedbejut, hogy honnan!

Berci aranyalmáit elkobozták, ő maga pedig egy teljes esztendeig kuksolt a börtönben. Időnként vallatóra fogták, de hazudni nem mert már, az igazat pedig nem hitték el neki, így olykor bot végén várta a vacsorája. Végül a király egy szeszélyes pillanatában kizavartatta a börtönből is, a várból is, és lekére köttette: máskor ne hazudozzon, mert majd köttet valamit a nyakára, kenderből!

Marci sorsa másképpen alakult. A vándorútján gyűjtött pénzből vett egy kis házat, néhány hold földet, meg egy igen jámbor, erős lovacskát. Most már feleségjelölt után nézhetett. Fel is tette a kérdést, csak úgy önmagának:
- Vajjon ki lesz az én jövendőbelim?

Nagy meglepetésére kiszólt a szekrényből a szellemtől kapott, ott őrzött aranyalma:

Szépfaluban van egy RÓZSA.
Körülötte János, Jóska.
Tiéd lehet az a RÓZSA.
Szamár vagy, ha lemondsz Róla!

Felnyergelte a lovát Marci, meg sem állt Szépfaluig. Sejtette, hogy az a rózsa, nem virág, hanem egy Rózsa nevű leány. Meg is találta az igencsak szemrevaló Rózsát, annak kertjében a sok rózsát, de Jánost és Jóskát is. Utóbbiak a legény bátyjai voltak, kedves, barátságos emberek, akárcsak a húguk. Gyakori vendég lett Marci e lányos háznál. Hamarosan megtörtént a leánykérés is, a lakodalom is, és Marciék kis házikójába beköltözött a Boldogság. Jól érezte magát, ott is maradt. A varázslatos aranyalma olykor meg is szólalt, tréfálkozott, bölcselkedett, de amikor hallgatott gyönyörű tündérfénye akkor is beszédesen ott volt a fiatal pár és nemsokára megszületett gyermekeik szemében, szívében.