A fehér szín is szép lehet, a vörös is, sőt, mindkettő gyönyörű... Még nem olvastam verset, amelyik kellően ki tudta volna fejezni a május fehér virágainak tündértükör villanásait-pillantásait a fákon... Lehet, hogy egyből nem mindenki érti meg azt, amire a címben célzok, de az, aki továbbra is beleolvas naplómba, kettőből biztosan megérti, - ha akarja.

A "vörös májusok" - esetleges hibák, tévedések, sőt, olykor elrejtett bűnök ellenére is - alapvetően egy "közösség-centrikus" szemléletet képviseltek esznékkel, tettekkel. A "fehér májusok"-ban ezeket a közösség, végső soron az ország érdekeit szolgáló eszméket, tevékenységeket nyomta el az uralkodó kisebbség csoportérdekeit szolgáló hatalom, változatos eszközökkel, utóbbiakba a fegyveres erő éppen úgy beletartozott, mint a népbutítás.

Lányi Sarolta így írt Tavasz 1919-ben című versében, a magyar történelem nagyon rövid, de egyik legszebb és legbecsületesebb időszakáról, amely után hamar bekövetkezett a "piros lobogók és piros katonák" gyalázása, rágalmazása,
az a bizonyos (e vonás tekintetben az 1989-esre és a mai Magyarországra hasonlító) "rendszerváltás":

"Piros lobogók lobognak,
piros katonák robognak.

Gyerekek játszanak, dalolnak,
szent szemükben ragyog a holnap."

Sok szomorú, majd tragikusan vérrel vörös "fehér májust" élt meg ez az ország, amelyikben ma is úr a hazugság, sunyiság saját történelméről, és nincs kétségem: továbbra is trónon marad.

Ó, májusok! Eszembe jut a szelíd lelkű, kedves, barátságos költő, Juhász Gyula, aki nem árulta el 1919 után sem humánus elveit, az igazságot, és eszembe jut verse, a Május, amelyben így ír (1924-ben), naivan ugyan, de jószándékkal eltelten :

"Ember, légy végre ember újra már,
Ne ordas farkas és halálmadár!

Nem bús robot, de boldog munka kell,
Melynél a szív bízó taktusra ver."

Május ünnepe című verséből is érződik a költő egyértelmű állásfoglalása korának uralkodó hatalmával szemben:

A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl
És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!

József Attila 1935 végén írt Május c. versében is a májusi természet és a szabadságvágy ölelkezik (a verset az akkori helyesírással másolom ide):

A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!


Radnóti Miklós Május című verse közelíti meg talán legjobban e hónap különös hangulatát:

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

A "hatalom" ma már nem tiltja, hanem egyenesen bátorítja május elsején az emberek kikapcsolódását, a természet zöldjében való eszem-iszomot, sőt, a májusi ünnep üressé vált, felszínes jelképeit is. A munka gondolkodó ünnepét azonban ezzel szegényebbé tette, saját érdekeihez igazította. A kapitalizmusnak (a piacdemokráciának) nincs szüksége az "igazi demokrácia" lényegét, elveit megértő és követelő tömegekre. Egyetlen mostani parlamenti pártnak sincsen szüksége ilyen tömegekre! Erre utaltam "Hajnali halottak" c. versem befejezésében:

"Hajnal. Első busz. Gonddal telt koporsó.
S ha közénk ül a kőarcú Halál,
szemüregébe közönyünk tekint be,
s egy széttört üveg fényszikrája száll.

Barátaim, ti hajnali halottak!
Nincs feltámadás. Már a hite sem.
Szó, tett - csalóké - gúnyolja a Munkát,
s Csillag parázslik volt-szíveteken."

Milyenek voltak azok a néhány évtizeddel előbbi május elsejék? Ma már - a népbutításnak köszönhetően - szinte senki sem kíváncsi egy-egy tárgyilagos, igazságos visszaemlékezésre, pedig ezekből állhatna össze az Igazság. "Szinte senki" - írom, de ha valaki, aki beleolvas naplómba, mégis, annak hadd álljon itt Volt májusok című versem, a kizárólagos igazságra igényt nem tartóan, de mégis sok-sok ifjúkori májussal, úgy gondolom, nagyonis megegyezően, ha némi nosztalgiával is:

Volt májusok...a kertek fénnyel-árnnyal...
és felragyogott néhány tulipán.
Ághidakon elsétált kék madárdal,
és verset szavalt törpécske hazám.

Nagyító alatt hangyát nézegettem,
majd vastag könyvben vártak csontfejek.
Macskám előbújt - címzetes oroszlán -
s kínált felém kedves tekintetet.

Időnként nincs-leányról álmodoztam, -
s megteremtette tavasz s képzelet.
Csak Ő kellett: különös Szépség, s Hűség
együtt, bejárni jövő éveket.

A csontfejek nem nagyon érdekeltek,
sokkal inkább megannyi pillanat
múltból, mikor egy-egy már szinte isten,
s a Cézárok szívébe tőr szalad...

(...és érdekelt az értelmes Szív, mely, ha
más útja nincs, hát tőrt rántani kész
Cézárok ellen, gyilkolások ellen, -
az igazságért ölni is merész.)

Volt májusok...jó volt a szódavíz és
a hús kisült...zászlótenger fedett
színével-felszínével, lobogással,
mélybe rejtett, bonyolult lényeget.

Olykor hittük akkor: késett a Csillag,
jöttére előbb is volt alkalom...
Dehogy késett, nagyonis túl korán jött!
Múlt-hiedelmen elmosolyodom.

Most-május van...megvető s megvetendő:
egy-egy szegény még rádöbben, kiköp, -
itt is, ott is, ó, mennyi-mennyi cézár
vigyorog, dölyföl álarca mögött!

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból, 2010.)