Élt egyszer egy nagyon-nagyon gazdag maharadzsa. Ez az indiai fejedelem megunta városi palotáját és újat építtetett. Erdő mellé, tó partjára, hegy közelébe.
Beköltözött a palotába, megszemlélte a száztizenkét erkély egyikéről a tájat, és máris pattogott:
- Ide a fővezért! Ide az alvezért! Ide a főmunkaügyi minisztert! Ide azt az Ideodajancsit vagy hogyishívjákot! Az a hegy elveszi előlem a kilátást keleten! Ott! Elhordatni!

Százezer szolga egy hónapig dolgozott látástól vakulásig, de lett "volt hegy, nincs hegy". A kilátást ez nem javította, hanem inkább rontotta, mert az érdekes hegy eltűnt, helyette most síkság terpeszkedett. Meg is gondolta magát a maharadzsa. Újra fővezérért, főmukiért, főfőhogyishívjákért kiáltozott! Rájuk förmedt:
- Ostobák! Magatoktól nem jöttetek rá, hogy mégis kell a hegy?! Vitessétek vissza!

A hegyet újra felépíteni nehezebb volt, mint elhordatni. Kétszázezer szolga dolgozott két hónapig látástól vakulásig, de újra ott volt a hegy. A kényes-fényes-fenséges maharadzsa mosolygott, de másnapra megint más jutott eszébe:
- A madarak nagyon hangosak az erdőben! Különösen hajnaltájban. Nem kellenek! Repüljenek máshová!

Levertek a szolgák az erdőben minden madárfészket. A vadászok célbavettek mindent ami repül. A madarászok éjjel-nappal dolgoztak hálókkal, madárcsapdákkal. Ám az erdő, az erdő. Távolról is odahívja a fejedelmi tilalomról mit sem tudó szárnyas népséget. A maharadzsa elégedetlen volt az eredménnyel. Tizenkétszer rázta meg haragosan a gyémántokkal ékesített, ébenfa fogantyús aranycsengőt.

Jött is lóhalálában Ukmukfukk, az udvari ezermester. Neki mindenre kellett megoldást találnia .Ez olykor sikerült, olykor nem. Így Ukmukfukk gyakran cserélte fel pompás lakosztályát, pazar lakomáit a meglehetősen rideg börtönnel és kényszerű bőjtökkel. Most is éppen rács mögül érkezett. Két őr loholt utána.
Ukmukfukk meghallgatta a maharadzsát, meghajolt, és ijedten hebegett-habogott:
- Felséges, fe...feleslegesen sokfeleséges Marharadzsa Uram! Ta-talán a fá-fákat műfákra lehetne kicserélni. Készülhetnének kőből, márványból, rézből, vasból, ezüstből, meg mindenből amiből csak parancsolja Felséged!

A maharadzsának tetszett az ötlet. Felállt trónjáról és az ezermestert vállon veregetni kegyeskedett:
- Ez a beszéd, Szerszámos Mityimatyi! Állj neki! Embert, eszközt, anyagot, pénzt ne kímélj! Csináld meg nevedhez méltóan, egykettőre, gyorsan, ukmukfukk! Látod: már a neved is eszembe jutott! Jó jel!

Ukmukfukk elhordatta az erdőből a fákat. Tízezer mesterember kezdett lázas munkába. Készültek a fák, bokrok. Kőből, márványból, rézből, bronzból, vasból, sőt, némelyik ezüstből...

Amikor készen lett az erdő, Ukmukfukk büszkén mutatta meg a maharadzsának. Az nagykegyesen vállon veregette, sőt, még két barackot is adott neki: egyiket mindjárt a feje búbjára, a másikat később, a trón melletti drágaköves asztalkáról.

Hanem a következő nap újra magához hívatta az ezermestert, és szemrehányóan mondta:
- Most meg nagyon csendes az erdő! Az akarom, hogy mindennap madárének szálljon be hozzám az erdőből, de csak miután megreggeliztem, és csak egy félóráig. Úgy hallom, hogy a medvék, vaddisznók, szarvasok, őzek, nyulak elköltöztek, mert az új erdőben nem találnak táplálékot. Mire fogok így vadászni?!

Ukmukfukknak nem volt kedve visszamenni a börtönbe, így tervezett, szervezett, lótott-futott. Tízezer mesterember gyártotta a drágakőszemű, kulccsal felhúzható műmadarakat, meg rézből, bronzból, vasból a medvéket, vaddisznókat, szarvasokat, őzeket, nyulakat. Az állatok mindkét oldalán céltábla volt. Ha nyílvessző vagy puskagolyó találta el őket, akkor a szerencsés vadász elé gurultak, és éneklő hangon rákezdték:

Az ég áldja Felségedet!
Eltalálni kegyeskedett.
Négy lábamon már nem állok,
de boldogan gratulálok!

A kényes-fényes maharadzsának ezúttal tetszett a mű-állatokkal teli mű-erdő. Az avatóünnepségre vendéget is hívott: híres költőt.

Ne gondoljátok, hogy ez a költő szegény volt, mint a költők általában. Ha így lett volna, - a maharadzsa nem hívja vendégségbe! Ez a költő egyúttal szintén maharadzsa volt, a szomszédos ország fejedelme, és a nagyon-nagyon gazdag maharadzsánál is gazdagabb. Úgy hívták:Addkimaaddki. Tizenkét elefánt, tizenkét írnok, és száztizenkét teveháton lovagló fegyveres szolga kíséretében érkezett.

A maharadzsa a fejedelmi reggeli után büszkén mutogatta vendégének a különös mű-erdő csodáit. A szolgák felhúzták a drágakő-szemű, aranyszárnyú madarakat. Csodálatos énekek keltek szárnyra, de minden hangsorban volt valami idegen, gépies is. Igazi madár másképpen énekel! A fák, bokrok művészi kezek munkáját dícsérték, de kissé mégis hidegen, közömbösen, élettelenül álldogáltak, ágaik, leveleik meg sem mozdultak. A mű-erdő inkább érdekes és értékes tárgyak múzeumára hasonlított, mint igazi erdőre. A maharadzsa ebből semmit sem vett észre. Kezeit dörzsölgette, és diadalittasan kérdezgette vendégét:
- Ugye, hogy az én erdőmnek nincs párja az egész világon? Ugye, százszor, ezerszer szebb, mint az igazi erdő?! Ugye, sokkal pompásabb élet van benne, mint az igaziban?!

A költő-maharadzsa udvariasan válaszolt:
- Hát igen, pompás élet... ha ezt életnek lehet nevezni.
A maharadzsa nem vette észre vendége szavain, hangján átsuhanó felhőárnyat, és igen megörült a válasznak:
- - Helyes, helyes, ez valóban költői gondolat! Az én erdőmben az élet nem egyszerűen élet, hanem annál még pompásabb, nagyszerűbb. ÉLET - csupa fényes nagybetűvel!

A költő-maharadzsa az igazi erdőre gondolt, és arra, hogy az mennyivel gyönyörűbb, fenségesebb, rejtelmesebb. Ezt a mű-erdőt megcsodálta, de az igazit rajongásig szerette. Mintha ebben az országban nem csupán ez az erdő lenne mű, hanem sok minden más is parancsszó-rugókra, gondolkodás nélkül mozgó, cselekvő... Ám nem akarta megsérteni vendéglátóját. Mosolygott.

Az ebédnél, szerencsére, minden étel igazi volt: őzgerinc, nyúlpecsenye, sült pisztráng, fácánpörkölt egyaránt. A gombaszószhoz sem a mű-erdőben szedték a gombákat, és a málnatortához is igazi málnát használtak, tetejéről igazi málnaszemek kacsintottak a lakomázó társaságra.